Igaz barátság

Útmutatást kértem, hogyan szerezzek örömet magamnak. Ezt az Osho tarot kártyát  kaptam: Igaz barátság

Minden írásom saját élményű, önmagamból merítek, az én életemről szól, belőlem fakad. 

Érkezés énekem

Halálba szültek

Fájdalomban születtem

Kegyelemből élek és ebben a hitben létezem

Ölelésemben gyógyulok

Szavaimmal simogatok

Szívemből forrásként merítve élek

Kezeimmel varázsolok

Szemeimmel gyönyörködtetek

Méhemből bölcsességet szülök

Életem labirintusán lépkedem

Árnyékaimon átkeveredve remegve

Lelkemmel csodát élesztek

Csillagaimmal beszélgetek

Világaim között táncolok

Szeretetemből szeretetté növekszem

Borderline. Szerintem szép szó. A felismerés megkönnyebbülés. A társadalmi megítélés egy átok. 

Vihar. Ez vagyok én. Ahogy kint tombol a szél, dörög és villámlik az ég, esik az eső, ezt teszi bennem a Borderline állandóan, folyamatosan. 

Babrálok. Meglehetősen sok energia odafigyelni, hogy mikor lehet, mikor nem. Mikor milyen keretek között mi fér bele, milyen tárgy lehet az, és szociálisan is beleférjek a keretekbe. Belémégett, amikor gyerekként az osztálytársaim, majd felnőttként egy képzésen egy csoport előtt szégyenítettek meg emiatt nyilvánosan. 

Végletek. Nem tudok kicsit szeretni. Nem tudom kicsit csinálni. Évek gyakorlása is csak minimális változást hozott. Vagy szívvel-lélekkel és teljes egészen, vagy bele sem kezdek. Az emberi kapcsolódásaimban ez másoknak is roppant megterhelő. 

Mélység. Mindenben az van. Minden a lelkem legmélyére hatol, a sejtjeimig, és nyomot hagy. Egyszerre gyönyörű és végtelen mély minden. Semmi sem jelentéktelen, még egy kötőszó, egy lélegzet, egy pillantás sem. Nincsenek határaim. Csak abban van döntésem több év terápia után, hogy engedem-e magamnak érezni vagy sem. 

Elkerülés. Ha tehetem, élek vele. Valid eszközöm, hogy megóvjam magam ingerektől, helyzetektől, emberektől, a túl soktól, kiborulástól. Önvédelmi módszer. 

Igazságtalanság. Még a természet is tombolhat, lehet dühös, de én nem. Azonnal "nem jól funkcionálóvá" kiáltanak ki, és úgy bánnak velem, mintha leprás lennék. Át akarják venni az irányítást felettem. A düh nem jelent sem bántást, sem önsértést. Csak egy érzés a sok közül. 

Kényszer. A napi fülpucolás például. Felrobbanok, úgy tud idegesíteni. Muszáj. Tanult viselkedés. 

Sötét. Életem derekán is félek. Nem tudom, mitől. Nem múlik. Nehezen alszom el és éberen is alszom. Folytogat. És irányít is bizonyos keretek között. 

Ingerkeresés. A tenyeremnek muszáj. Folyamatosan. Akár fájdalom árán is. Kivéve, ha félek, mert akkor kapaszkodok. 

Bántás. Többévnyi terápia után is zsigeri a reakció, hogy megérdemeltem, mert erre vagyok jó. Tudatos munka és folyamatos odafigyelés, hogy most már azonnal észreveszem és átdolgozom magamban. Energia, energia, energia. 

Megfáradtan egy tévhiten ülni
Rúzsa Magdi - Kék a szívem (ft. Szakács Gergő)

Hit. Sosem voltam közömbös, de a felekezetekkel sosem tudtam mit kezdeni: túl sok ember, akiket nem ismerek, dogmatikus rendszerek stb. Csak az adott embert tudom nézni. Sokáig tartott ebben kiigazodnom, elhelyeznem magamban, és a bántóimon  átküzdenem magam Istenig. Sokáig haragudtam is Istenre, hogy miért történt az velem ami, amíg a terápia során rá nem jöttem, hogy nem Isten tette velem azt amit. Ő minden alkalommal, amikor a halál peremén jártam, megajándékozott, például a jelenlétével. Most keresem a saját hangom, és szokom, hogy hogyan tudok szólni hozzá. A hitem erős és megtart, hogy szeretve vagyok és méltó vagyok a szeretetre és az életre. Még így is. 

Felelősség. Már kevésbé, de még azért tudok haragudni, hogy enyém a felelősség, hogy mit kezdek magammal, azaz a Borderline-al. Pedig nem én kértem, nem magamnak csináltam, mások tették velem, mégis enyém ez a felelősség, és a vele járó munka. Nekem kell együtt élnem vele, az én életemet nehezíti. És kínkeserves a munka, fájdalmas és vérverítékes, könny áztatja az utat, ami élhetővé tudja tenni a mindennapokat. És nem csak én szenvedek tőle, hanem a közvetlen környezetem is. Ők sem érdemlik meg.

Gyógyszer. Nehéz érzés, hogy a jóllétem mennyire függ egy gyógySZERtől. Nem igazán különböztetem meg magam bármely más függőtől, csak nem elvonási tüneteim lesznek, hanem a Borderline kerget az őrületbe - szó szerint. Nem érdemlem ezt meg, sem a kötöttséget, és nem nekem kellene megfizetnem ezt az árat, semmilyen tekintetben sem: se pénzben, se testileg, se mentálisan, se sehogy. 

Étkezési zavarok. Egyszerre küzdök a túlevéssel, falási rohamokkal és a hánytatási késztetéssel. Utóbbit sosem mertem, de a mai napig napi szinten gondolok rá. Az evés az egyik szemmel látható jele, hogy nem érzem jól magam valahol, valakikkel, de erre csak most jöttem rá. Eszek azért, hogy magamba fojtsam az érzéseimet, és eszek azért, hogy kompenzáljam a fájdalmat. 

Írok. Azért csinálom, hogy megkönnyebbüljek fejben. Rájöttem és aztán megtapasztaltam, hogy az írás kiürít, segít kiszállni a mókuskerékből, és segít továbblépni és következtetést levonni. 

Biztonság. Csak a munkámban élek meg biztonságot és flow élményt jó ideje. Még saját magammal is csak most tanulom a biztonságos kapcsolatot, de ebben azért jól haladok. Közben másoknak én vagyok a biztonság. A legfontosabb kapcsolatomban pedig széthullok éppen teljesen. Ez az egész hol paradoxon, hol ijesztő, hol egyszerűen ilyen az élet. 
Mindenek felett vezérel a biztonság érzése. 

Fogyás. Már látom, hogy még mindig nem az egészségre törekvés vezérel. Meg akarom büntetni a bántóimat, és be akarom bizonyítani, hogy jobb vagyok náluk, érdemes vagyok az életre minden cselekedetük ellenére. Az sem kizárható, hogy azt hiszem, akkor majd szeretni fognak végre, de valójában akkor sem szerettek, amikor alulfejlett voltam. 

Megértés. Tényleg sokat segít, hogy ha tudhatom, hogy mi történt azokkal, akik azt tették velem, amit. Hogy miért lettek ilyenek. Hogy egykor ők is áldozatok voltak. Hogy mennyire kicsi volt az esélyük túlélővé válni - mert ahhoz dolgozni kell, segítség kell, támogatás, ami nem adatott meg nekik sajnos. De ettől nem lesz kisebb a felelősségük. Együttérzek velük, de nem fogadom be őket az életembe, mert ők ugyanúgy élnek és ugyanúgy bántanak. 

avarban állok: rajtam nőtt, rólam hullott levélözönben
Fodor Ákos - ősz 

Irigység. Füles sem volt tökéletes a Micimackóban, de a barátai sosem hagyták ki semmiből, sohase várták tőle, hogy élvezze a közös kalandokat, szerették őt olyannak amilyen, és sosem felejtkeztek el róla. Én is szeretnék az élet és a közösség része lenni, még ha ez némi megértést és kreativitást, netán alkalmazkodási kíván másoktól. 

Priorizálás. Ez az, amire nem mindig vagyok képes. Vagyis nem úgy, mint mások. Vagyis nem azt csinálom ilyenkor, amit kellene, fontos lenne, hanem amit tudok, akkor is, ha az egyáltalán nem szükséges éppen. És ezt képtelen megérteni a közvetlen környezetem is. Néha észreveszem időben, olyankor tudom kommunikálni az állapotot, és segítséget is kérek, de megértésre ritkán találok. 

Öngondoskodás. A maximum, amit ki tudtam hozni belőle, hogy felismerem, hogy ha nem megy. Ilyen a fürdés és fogmosás, fésülködés, szóval a legalapvetőbb szinten történik. Nem várom, hogy más tegye meg helyettem, hogy mint egy gyereket, bezavarjon a fürdőbe. Bár próbálkoztam ezzel, de túl nagy teher ez másnak. Annyiban szerencsés vagyok, hogy a munkám rákényszerít - olyankor másban jön elő. 

Funkcióvesztés. A baráti kapcsolataim fenntartása az első. Kiabálni kezdek a gyerekekkel. Bunkó vagyok a párommal. Orvoshoz menni, bevásárolni régóta nem megy egyedül - ez tartós pár éve sajnos. Imádom a munkám, de pánikrohamom lesz, ha el kell indulnom otthonról, vagy emberek közé kell mennem (például intézménybe vinni a delikvenseket). Volt olyan szakasz is, hogy vezetni sem tudtam. 

Amit az emberek sikernek gondolnak, az egy lufi.
Ullmann Mónika és Miller Dávid 

Látszat. Én is rejtőzködöm, mint a legtöbben. Mert ez még mindig könnyebb, mint hogy a környezetem tönkretegyen azzal, hogy őrültnek, dilisnek, gyogyósnak, bénának tartson, beszámíthatatlannak és megbízhatatlannak, és ezért például ellehetetlenítsék a munkámat, mert pillanatok alatt rossz híremet lehet kelteni, amit egy élet kevés lehet helyrehozni. Ez pedig a családom számára is beláthatatlan károkat okozna.

Veszélyes is közben, igen. Mert ha hullámvölgyben vagyok, mellémszegődik a depresszió is esetleg, annak halálos vége is lehet, ha a környezetem nem tud rólam. Kevés bizalmasom van, és nem bántam meg, sem azt, hogy vannak, sem azt, hogy kevesen vannak, mert már csalódtam sajnos. 

A látszat akkor is mindig csal.

A más élete
Hozzá szólhatok;
bele: nem.
Fodor Ákos

Önrendelkezés. Iszonyúan ki tudok akadni, amikor gyerekként kezelnek. Véleményt cserélni már szeretek. Mások tapasztalatai és meglátásai mindig is érdekeltek. Megtanultam már, hogy az ő történetük róluk szól, és nekem szabad érzelmekkel és emlékekkel reagálnom rájuk, amiket tudok kezelni, adott esetben E/1 énközkésben kifejezni. Továbbmegyek: azt is tudom kezelni, ha nem tudom kezelni.

De ha a legkisebb mértékben is csorbítják az önrendelkezésemet, amiért éveken át küzdöttem, magammal és a bántalmazóimmal szemben is, akkor veszett kutyaként csaholok. És harapok is, ha másként nem megy. 

Az őszinteség kedvesség nélkül bántás, és a kedvesség őszinteség nélkül manipuláció.
Mák Balázs

Hivatás. Benyomódott a gombom, hogy azt olvastam, az a hivatás, amit ingyen is örömmel végzek. Értem a logikát mögötte, de a családom megfizetett egyszer már azért, mert én ezt komolyan vettem, hogy akkor is csinálom, ha nem kapok érte pénzt, mert szeretem, mert fontosnak tartom, mert a pénz nem lehet akadálya a másik ember támogatásának, és ez vagyok én. És aztán én is belerokkantam ebbe a káros / kóros elhivatottságba. Nincs rendben, ha én elhivatottságból nem tudok kenyeret tenni az asztalra se magam, se a gyerekeim elé. Hiába a plakett, mint elismerés, hogy milyen jó vagyok, és milyen sokat tettem, ha hajléktalanná válok közben.

Az önkéntesség fontos része az életemnek, de megvannak hozzá a fenntartható keretek. Az önkéntes munka nem ingyen munka, és ezt még nagyon sokan nem értik. 

Szóval nekem a hivatás egyensúly. Szerelem és racionalitás között. Így is sokszor húz el a szívem, és jön ki hó végén az elszámolásban, hogy drága hobbim van igazából. 

Lendület. Egy adott tevékenység közben annyira el tud vinni, hogy képes vagyok a saját fizikai testi szükségleteimet a rosszullétig figyelmen kívül hagyni. Éhség, szomjúság, WC-zés, migrén stb. Semmi köze a flow-hoz. A saját elmém éjt rabul. Mindenáron ki akarja préselni magából, belőlem az utolsó morzsát is ötletek formájában, nehogy elveszítse, nehogy lemaradjon. Mert minden gondolat és érzés olyan fontos, mintha az életem múlna rajta. 
És rettenetesen fájdalmas, ha elveszik az ötlet. Napokig kínoz az önvád és bűntudat. Akárcsak az előző szócikkemnél. 

Pusztító dolog mindenben a hibát keresni.
Számomra Ismeretlen

Van, ami nem megy úgy, hogy "többé soha", de úgy megy, hogy "csak ma" nem. De lehet pozitívan is fogalmazni. Csak ma boldog leszek. Csak ma hálás leszek. Csak ma türelmes leszek. Csak ma szeretek. Csak ma hiszek. Csak ma a mai napban élek.
Újragondoló Facebook

Makacs és hisztis. Ez vagyok én a tág családi környezetemben. Nem értik, miért haragszom, de nem is érdekli őket, beszélni róla nincs jogom. Több generációra visszanézve hallom a történetekből, hogy haragudni milyen tabu a felmenőkre, még ha kék-zöldre vertek is, alkoholista volt és menekülni kellett. Szeretetből tette ugyebár. De a szeretet nem bánt. Aki szeret, az nem bánt. De a kötelességeimet sem teljesítem: nem viszem az unokákat, nem láthatják őket, fájdalmat okozok. Én nem létezem, nem számítok, az egészségem és a munkám sem a megélhetésünkért, csak a kötelességem. A mentális betegségek pedig "nem léteznek". A "mi időnkben nem voltak ilyenek, nem értünk rá ilyesmire". Normális volt, hogy ivott, vert, kiabált. "A szomszéd is ilyen volt, senki sem tökéletes, mindenkinek vannak hibái, Te sem vagy tökéletes." Meg KELL bocsátani. Nem helyénvaló haragba lenni a szülőkkel. Felneveltek, etettek, ruháztak, nem is volt könnyű, TARTOZOM NEKIK. 

Nem tartozom nekik semmivel.

Magamnak és a gyerekeimnek tartozom. 

Fájdalmas alteregók. A régi önmagam emléke mindig nehéz. Mindig felkavar és összezavar, ha találkozom valakivel a terápia előtti időkből. Milyen voltam, hogyan működtem, hogyan cselekedtem, mikbe sodort bele a traumás működés... Rengeteg szenvedés, tévút, veszély. Ezúton is köszönöm a Jóistennek, hogy amit akkor azt hittem minden alkalommal, hogy belehalok egy szakításba például, azzal valójában megmentette az életemet és új esélyt kaptam elbukdácsolni idáig.

De amikor egy segítő szakember egy sorstársamról, aki ott tart, ahol én voltam azokban az időkben, azt mondta, hogy megtagadja őt ezért a működéséért, akkor ezer sebem tépődött fel. 

Én is okoztam károkat, elismerem. Megértem azokat, akik rám is ugyanezt mondták, és a mai napig ugyanígy tekintenek rám, nem érdekli őket a belátásom, traumás gyógyulásom és növekedésem, mert a fájdalom, amit okoztam, lehet erősebb ennél. De közben együttérzek a régi énjeimmel is és a sorstársammal is. Vajon más lett volna az életem, ha valaki őszinte együttérzéssel, szeretettel, megfelelő kommunikációval elmondja, hogy terápiára lenne szükségem? Vagy hogyha el tudja mondani, hogy ez és ez a viselkedésem számára nincs rendben, és ezért nem tud együtt dolgozni velem, akkor az segített volna? Számomra fájdalmasabb a megtagadás (volt benne részem), mint az empatikus énközlés alapú kommunikáció. 

Regresszió. Halmozott funkcióvesztésként definiálom. Esetemben olyan, mintha gyermek lennék, úgy is kell sokszor gondoskodni rólam: akkor eszek, ha adnak, amúgy vajaskenyérben kimerül az öngondoskodásom. Bezárkózom a házba, és nem is kommunikálok. Ez ritka szerencsére, 3x éltem meg ilyen állapotot: egyszer hormonális változások álltak a hátterében, másodszor a terápia ért el ilyen mélypontot, amikor a gyökerekhez elérkeztük, harmadszor egy kisebb idegösszeroppanás okozta rövid időre. 
A rutin és a tudatosság segítenek, egyre korábban veszem észre a jeleket, egyre jobban tudom kommunikálni, egyre több eszközöm van kezelni, egyre jobban tudok egyensúlyozni, hogy ne a végletek között teljen az életem, és így egyre kevesebb funkciót veszitek el. 

Elvonulás magammal
Ki lakik bennem -
Hallom a hangját/hangom.
Suttog a csendben.
haiku by Igaz barátság

Zene. Óriási hatással van rám, nem tudok nem figyelni, muszáj rezdülnöm, a közömbösség kizárt, és így az érzelmi reakció is garantált. Abszolút befolyásolja a hangulatomat. Ezért az óvatosság sem árt. 

Nehezen vagyok. Sem nem jól, sem nem rosszul. Csak nehezen. Testben, szívben, lélekben nehezebb minden, mint átlagosan. És ha átlagosan sem könnyű, akkor ilyenkor küzdés van. Állandó, folyamatos segítségkérés, amire sosem tudom, milyen reakciót kapok majd - az igent és a nemet is fogadni és kezelni kell. 

Ne félj attól, hogy lassan haladsz, csak attól félj, hogy állva maradsz.
- kínai közmondás

Elbírom. Mert ugye mindenki akkora terhet kap, amit elbír. Nem igaz. Mindenkinek fel kell nőnie hozzá így vagy úgy. És ha tehetném, fele ennyi erővel is megelégednék, ha fele ennyi szenvedés lenne cserébe az életemben. 

Lengyengébb láncszem. Ez vagyok én minden csoportban. A túlérzékenység mércéje. Eddig nem volt olyan csoport, ami elbírta volna az én jelzőrendszeremet, és az előnyére fordította volna. Mindenhonnan kivetettek. 

Hála. Nem vagyok hálás a traumáimért, a depressziómért, az étkezési zavaraimért, a tragédiákért. A bantalmazóimnak pláne nem vagyok hálás. Nem ezek és nem ők tettek azzá, aki ma vagyok.

A kemény munka, amit a gyógyulásomba, a feldolgozásba, a gyászmunkába beletettem, az már igen. De azt én végeztem el, én csináltam végig, én dolgoztam meg érte, magamnak vagyok hálás érte. 

Nem tartozom a traumáimnak, tragédiáimnak, veszteségeimnek, depressziómnak és a bántalmazóimnak se hálával, se köszönettel. 

Csak magamnak és a támogatóimnak és segítőimnek.

People pleaser. Több mint 30 évig éltem mások szolgálatában, úgy, hogy én nem is léteztem. Évek óta büntetnek, amiért már nem ők a legfontosabbak, nem dolgozom helyettük és nem oldom meg a problémáikat. A kapcsolatmegszakítás jobb, mint a semmi, de csak fél megoldás. 

Validálás. Örök tanulás, örök bűntudat, és örök szabadság. 

Fáj. Valami mindig fáj. Ha nem az elmém, akkor az érzéseim, vagy a testem. Vagy ezek kombinációja, mert a mentális betegségek testi betegségeket okoztak. És van, amikor minden fáj. És nem tudom, bírom-e még tovább. 

Egy sárkány a lovasa nélkül tragédia. Egy lovas a sárkánya nélkül halott.
Rebecca Yarros: Negyedik szárny
 
- mindkettő vagyok egyszerre: lovas nélküli sárkány és sárkány nélküli lovas - 

Néha úgy viselkedünk, mintha lenne valami fontosabb az életnél.
De micsoda?
Antoine de Saint-Exupéry - túl sokáig volt az én életem gyűlölt e világon és már túl késő, hogy a küzdésen kívül tegyek bármit, hogy ne okozzak életre szóló fájdalmat, ha feladom -

Család és gyökerek. Számomra a család a társam és a gyerekeim. Itt ér véget a sor. Új családot alapítottam minden értelemben. Gyökereimet Istenben leltem meg, aki valami csoda folytán megmentett a pokolból és a mostani életemet ajándékozta nekem. Számomra már az Ég az apám és a Föld az anyám. És most ismerkedünk egymással, mint egy újszülött csecsemő a világgal. Legalább már magányos nem vagyok. 

Orvosság. Amiért hálás vagyok és átkozom egyszerre. Mert létezik. Mert segít. Mert függ tőle a jóllétem. Mert végre nem fáj, ha nem muszáj. Mert elviselhető, ami eddig alig volt túlélhető. Mert nélküle nem megy. Mert ennek köszönhetően élek. 

Gyenge vagyok. Az idegrendszerem baromi keveset bír. Túl hamar lesz sok az öröm, a bánat, a jó, a rossz, a hivatás, a szeretet, az élet, a minden. Gyűlölöm, hogy gyenge vagyok. 

Más. Szeretnék olyan lenni, mint Kovács András Péter humorista. Ott tartani az életben, a feldolgozásban, a példamutatásban, a józanságban, a megélhetésben, a pénzben, a vállalkozásban, az önfelvállalásban, az őszinteségben. 

Cukor. Elmúltam 30, mire rájöttem, hogy a cukrot nem az ízéért eszem, nem szeretem, hanem a túlélést jelentette éveken át. Addig abban a tudatban éltem, hogy édesszájú vagyok. Valójában inkább a sósat kedvelem. És elmúltam 35, mire rátaláltam a sóskaramellára. Ez egy aprócska balansz az étkezési zavaraim tengerén. 

Testképzavar. Igen, a csomag része, én sem lepődöm meg. Gyerekként kövérnek hívott a családom, amíg egyáltalán nem voltam az. Mostmár konstans jóideje a túlsúly, de az elmém konzerválta az állapotot és amikor tényleg lefogytam sem láttam másképp magam. Csak kövérként vagyok képes létezni saját magam számára. 

Beteg. Születésemtől fogva az szívódott a zsigereimbe, csak akkor számítok bármit is, ha beteg vagyok. Apám a betegségemet használta arra, hogy kínozza anyámat, amivel engem majdnem megölt. Azt tanultam meg, hogy a szenvedésem az életem értelme, és a halálom lett volna a nirvánám. Az életmentő műtétem után megszűntem létezni a családom számára, teher és kolonc maradtam a nyakukon. Anyám sosem merte kimondani, amit neki mondott az anyja, hogy bár meghalt volna a műtőasztalon, de az érzései és a viselkedése megtanították nekem is. 

Rák. A felmenőim között sokan érintettek. A genetikai vizsgálat megfizethetetlen számomra, így kb azt tudom tenni, hogy aszerint próbálok élni, hogy genetikailag nagyobb az esélyem rá, mint az átlagnak, ezért a prevenció kiemelt fontosságú lenne. Mondjuk az akkor is fontos, ha a genetikai vizsgálat negatív lenne. Ebben csak az a csavar, hogy testi szempontból tudok a legkevesebbet tenni az egészségemért az elmúlt évek terápiás folyamata után is. Gondolatilag oda akartam kilyukadni, hogy ha azt a terhet is "megkapnám", hogy rákos legyek (persze értem, hogy szerzett betegség IS), de azt érzem, nem küzdenék már ellene. Boldogan adnám oda magam neki és a halálnak. 

Annyiszor veszítettem már el mindent és kezdtem újra, annyit küzdök minden egyes nap az életért, hogy már nem szeretnék ennél is erősebb lenni.

Depresszió. Egyszer azt találtam írni egy ezzel foglalkozó bejegyzéshez, hogy számomra olyan, mint az elme rákja. Sosem tudhatni, kinél bukkan fel, mikor, milyen stádiumban, milyen lefolyása lesz, mire hogyan reagál, mi válik be, ki éli túl, mit tesz az életével és a környezetével. És éppen úgy szedi az áldozatait egészségesek és hajlamosak között, nem válogat. És mind a depresszió, mind a rák esetében az együttes kezelésben hiszek: orvosi és pszichoszomatikus terápia kéz a kézben. Akkor volt, aki lehurrogott, mert volt rákos, és micsoda dolog egy lapon emlegetni a kettőt. Én bár nem voltam rákos, de közelről néztem végig sokszor már mindkét betegséget, a depressziót sajnos élem is, így továbbra is ezt gondolom és érzem kereknek. 

A Borderline az áttétes állapot. 

Választás. Szeretnék inkább másfajta, fizikai beteg lenni, mint Borderline. Akkor az embert sajnálják, támogatják. Elfogadás, türelem és megértés veszi körül. Küzdenek érte, vele. Aki nem így tesz, azt a többségi társadalom sem nézi jó szemmel és tétlenül - a cserbenhagyó helyébe állnak többen is. Számomra eddig csak a küzdelem, magány, megvetés, hibáztatás jutott többségül. Egész eddigi életemben egyre csak szűkült az életterem. 

Többre vágyom. Többet adni a gyerekeimnek, hogy ne fáradjak el olyan hamar. Több nevetést, teret, szabadságot, figyelmet, lehetőséget, életet. Többet magamból, ha lehetnék jobb. Többre vágyom az élettől, de azt érzem, ebben az életben már kevés maradt számomra. Örökké kísérteni fog, hogy jobb lenne ez a világ nélkülem? 

Erő. Folyton keresem az erőmet. Sokszor érzem azt, hogy gyenge vagyok. Főleg, másokhoz mérten, amit nem tudok elkerülni egy versengő világban. De közben meg a saját legjobb barátom tudok sokszor lenni, akármilyen pokolba is ránt bele a Borderline. És ettől ha erőt kevéssé is kapok, de jobb hely tud lenni a világom. És mi van, ha közben pont ez az én erőm? Ami a világ számára lehet, hogy szükséges lenne, de a társadalom egyáltalán nem értékeli. 
Mégis mihez kezdjek ezzel az erővel? 

• Fáradtnak tűnsz.
• Van benne valami. 
• Akkor nem is mondtam semmit. 

Ez valójában a láthatatlan depresszió. 

Lusta. Haszontalan. És egyéb becenevek garmadáját kaptam és kapom a hullámvölgyekben, depressziós / borderline-os epizódokban. Közben pedig csak próbálok úgy túlélni, hogy ne okozzak kárt és ne legyen rosszabb. 

"A mai nap egy Nehéz Nap volt" - mondta Micimackó.Szünet következett."Akarsz beszélni róla? - kérdezte Malacka."Nem." - felelte Micimackó egy kicsit később. "Nem, nem hiszem, hogy akarok.""Rendben van." - mondta Malacka, és odament és leült a barátja mellé."Mit csinálsz?" - kérdezte Micimackó. "Valójában semmit. - mondta Malacka. "Csak tudom, hogy milyenek a Nehéz Napok. Elég gyakran én sem szeretnék beszélni róla a Nehéz Napjaimon." "De az ég szerelmére!" - folytatta Malacka, "A Nehéz Napok sokkal könnyebbek, ha tudod, hogy van valaki, aki ott van neked. És én mindig itt leszek neked, Micimackó."És ahogy Micimackó ott ült, a fejében feldolgozva az ő Nehéz Napját, miközben a szilárd, megbízható Malacka csendben ült mellette, lóbálva a kis lábait.. arra gondolt, hogy a legjobb barátjának még soha nem volt ennyire igaza."
A. A. Milne

Sovány vigasz. Hogy a depresszió a kor előrehaladtával csitul, meg is szűnhet. De a Borderline nem fog. Örökre a részem marad. Mindig együtt kell vele élnem. És csak remélni tudom jobb időkben, hogy egyre jobb élettársak leszünk. Akár igaz barátok? 

Rémálmok. Felületesen alszom, amire abból következtetek, hogy élénken él bennem minden álmom, és fáradtan kelek miattuk. De jelentősége csak a rémálmoknak van, mert abból tudom, hogy az állapotom romlik. És csak akkor emlékszem egy álomra, ha üzenete van számomra. 

Sorozatok. Imádom őket. Főleg a kosztümös sorozatokat, amikben mellőzik a gyilkosságot, agressziót. Megérintenek, élem őket, együttérzek, sírok, nevetek, remélek és fájok. Mintha minden szereplő fájdalmában az enyém is benne lenne, boldogságuk az enyém is lehetne. És így nem kell a saját valóságomban lennem. 

Köd. Amikor maga alá temet egy epizód, az pont olyan, mint az átláthatatlan, szmogos, fojtogató, gyilkos, köd. Például 1952. decemberében Londonban. A legeslegnehezebb nem csinálni semmit. 

Éles. Minden szó, tett, gesztus, lélegzet, pillantás, hallgatás, elementáris erővel bír. A bensőmbe hatol, akár az éles kés. És pont úgy fáj. Mindegy, hogy jó vagy rossz. 

Ciklus. Nő vagyok. Ezt világ életemben szerettem volna titkolni, ez a platform sem kivétel. Még fejtegetem magamban az okokat, hogy meg tudjam fogalmazni, miért. De az tény, hogy szeretnem igen nehéz. Életet adott, amiért örökké hálás leszek neki, de nehéz barátságot kötnöm vele, amikor egy peteérés képes olyan ködöt borítani rám, hogy 3 napig magamról sem tudok gondoskodni, nem hogy a családról - a hormonok okán. 

Beljebb. A legutóbbi epizódom mélyítette a megértésemet a felmenőim felé. Rávilágított, hogy megszámlálhatatlan saját epizódjuk volt a saját tragédiájukban, és soha nem kaptak támogatást, ami azt az öngerjesztő folyamatot táplálja, hogy rosszabbak, hosszabbak és sűrűbbek lesznek, mígnem egy összefüggő folyammá nőnek, ahol elfogy a levegő. Ha próbáltak segítséget kérni, nem kaptak. Ahonnan várták a segítséget nem kaptak és nem kaphattak. Ahonnan pedig kaphattak volna, onnan ők nem fogadták el. 

Láncszem. Valóban, őszintén mondom, hogy én vagyok a leggyengébb láncszem a rokonságomban. Én vagyok az egyetlen, aki nem tudok a felmenőim családi rendszerében élni. Sem azt színlelni, hogy tudok. És nem is akarok. És ez egyszerre áldás és átok. 
Ezért a legnagyobb gyengeségem a legnagyobb erőm is egyben. 

Egyszerre. A Borderline számomra azt is jelenti, hogy egyszerre gyűlölök és szeretek rengeteg mindent az életben és az életemben. 

Különbség. Úgy érzem, számomra nőként a Borderline (is) nehezített pálya. Az első vérzésemtől kezdve a szívem a méhemben dobog. Ez alapjaiban határozza meg az érzelemvilágomat is. Ami nem csekély jelentőséggel bír az állapotomat illetően. A női lét természetes hullámzásai számomra extra kihívások - és ennek is két oldala van, mint minden másnak. 

Bulimia. Kevesen tudják és még kevesebben ismerik el, hogy nem csak az tartozik ebbe a kategóriába, aki ténylegesen meghánytatja magát, hanem az is, aki rendszeresen gondol rá. Ma már nem állandó társam, ahogy a falási rohamok is csitulnak, úgy ez is. De mint minden, ezek is hullámoznak. Életemben most először vallom be, hogy bulimiás vagyok. 

Siker. Néhány napot komoly sikerként könyvelek el. A legkisebb túlzás nélkül a következőket sikerült elérnem, amiket tegnap például nem: felkeltem, felöltöztem, ettem, bevettem a gyógyszereimet és vitaminokat. És ha ez nem lenne önmagában emberfeletti teljesítmény, akkor még eltakarítottam 3 napnyi káoszt a konyhából, betettem egy mosást, kitettem a lábam a házból a teraszra, fel tudtam venni a telefont. És igenis leírom mindezt, mert ez a nyomorult depresszió úgyis elveszi tőlem hamarosan és mert én is vakon leszek ebben a helyzetben hamarosan sejtésem szerint. És hogy ezt leírom, az felér egy pánikrohammal járó önfelvállalással, és még tudok bízni (!!!!!!) benne, hogy megéri. 

Belső gyermek. A pszichológiából származó fogalom. Kezdem megismerni. Amikor triggerrel valami, ő veszi át az irányítást és ő válaszol. Depresszív, fél, remeg, disszociál, bezárkózik, gyanakszik, magányos, dühös. A belső szülőm és a belső felnőttem pedig távolságtartó, elutasító, lenéző vele szemben, és nem szívesen látja, takargatná és letagadná, mert ezt látta és tapasztalta a valós felnőttektől 35 éven keresztül. A biológiai szülők a mai napig így bánnak velem, és érzelmi zsarolással próbálkoznak újra a közelembe férkőzni, visszalökni az áldozat szerepbe és kiszipolyozni, hogy újra legyen valaki az uralmuk alatt és ne ők legyenek a hierarchia alján.

Ez a helyzet igen sok munkát vetít előre. 

Nem tudott senki jobb emberré szidni.
Nem tudott senki jobb emberré fenyegetni.
Nem tudott senki jobb emberré félemlíteni. Nem tudott senki jobb emberré kényszeríteni. Nem tudott senki jobb emberré bántani.

Egy napon jött valaki, aki úgy szeretett, ahogy voltam. 
És én jobb ember lettem. 
Jobb emberré tudott szeretni. 
Lőrinczi Emese 

Önbántás. Furcsa dolgokkal, vagyis szinte bármivel tudja magát bántani az ember. Lehetséges, hogy mindenkinek van ilyen tevékenysége??? Én a gyógyulási folyamataimat fordítom magam ellen. Ha valami fáj, akkor azt addig erősítem, míg elviselhetetlen lesz, "lerokkanok" és többé felé sem nézek. Minél inkább triggerrel, annál türelmetlenebb vagyok és intenzívebb fokozatra kapcsolok. Most például a Vagus terápiás házi feladatom kapcsán csináltam ezt, aminek különösen fájnia sem kellene, de én elértem, sőt, olyan pokolivá tettem, hogy a közelébe se akarjak menni. És utólag látom, hogy mennyi nagyszerű teknika esett ennek áldozatul, és a testmozgás minden formájának is egy fizikai sérülés vetett véget ebből kifolyólag. Felfedve ezt a mechanizmust látom azt is, hogy tanult viselkedés: minél jobban szenvedtem csecsemőként, annál inkább így bánt velem a nemzőapám, és ez gyakran addig fajult, amíg disszociáltam.
A tudatosítás az első lépés a változás felé. 

Vagus. Néhány év spirituális, pszichológiai és fizikai terápia után, az idegrendszer felé fordultam. A spirituális dolgokat anno még önbántásra használtam, a pszichológia részt egész jól menedzselem és jó kezekben vagyok, ha szeretnék támogatást, és ugyanez van fizikai téren is. De mégis azt éreztem, hogy elakadtam és magam körül pörgök, folyton ugyanoda térek vissza. Aztán hallottam a Vagus terápiáról és rájöttem, mintha felkapcsoltak volna egy lámpát bennem. Ez a terület eddig kimaradt mindenféle terápiámból. Egy próbát megér. 

Nyugalom. Fogalmam sincs mi az, akárcsak a biztonság. Még az anyaméhben sem ismertem, mert el akart vetetni, és fizikailag is sokat tett azért, hogy ne legyen könnyű nekem sem, amiket ő nem is érzékelt, vagy fel sem fogta, milyen hatással van rám is. Szóval az idegrendszerem kb a kifejlődése pillanatától gázos és a gyermekkori fejlődési szakaszban is eléggé deformálódott. Sosem lehet tudni mire hogyan fogok reagálni. Meditálni például ezért is képtelen vagyok. 

Átok. A születésem lehetett volna egy csodálatos esemény is. Hogy betegséggel születettem, fontos lenyomata a szüleim kapcsolatának, de nem azért írom ezt le, hogy rájuk mutogassak. Visszatérő mintázat az életemben, hogy ha jó dolgok történnek velem, jó emberek közé kerülök, biztonságban érzem magam, történik valami rossz, minimum megbetegszem vagy elrontok valamit. Mindegyik emberi dolog lenne, de bennem egy világ omlik össze. Ahogy a szüleim csalódtak bennem a betegségem miatt, összezúztam az álmaikat, nem váltottam valóra a vágyaikat, nem teljesítettem be az ő életcéljaikat (természetesen mást és mást), onnantól kezdve jobb lett volna, ha nem is létezem.

Akárhányszor meghallom, hogy valaki reményeket táplál felőlem, számít rám stb, én inkább meghalnék, ahogy a fájdalomba is majd' belehaltam a betegség miatt kezelés és segítség nélkül. 

Spektrum. Nekem segít, hogy van nevem a nehezítettségeimre. Hogy nem csak mismásolás, körülírás, általánosítás van, hanem konkrét kapaszkodók, amik mentén könnyebb tapogatózni, segítséget kérni, utánajárni, könnyebbé tenni az életet. Megkönnyebbülés nem a sötétben rejtőzködni. 

Idő. Nem gyógyít meg semmit. Utálom ezt a közhelyet. Az élet zajlik, megy tovább, és körbeszövi a velünk történteket. A minősége attól függ, mi magunk teszünk-e bele munkát, kapunk-e számunkra megfelelő segítséget és támogatást hozzá. A munka azonban a miénk és ránk vár. Ez egyszerre felelősség és elismerés. A terápia munka és általában nehéz is. Lehet elkerülni ezt a munkát, de annak is van következménye. 

Mert nem tudod, milyen gyorsan futsz, milyen keményen dolgozol, milyen kimerült vagy, míg valaki mögéd nem áll, és azt nem mondja: "Oké, hátraeshetsz, elkaplak.
Taylor Jenkins Reid

Maszkolás. Elbújás. Titkolózás. Rétegezés. Kit, mikor, mennyire engedek közel magamhoz. Mennyit tudhat rólam. Távolság - hol másoktól, hol önmagamtól. Veszélyforrás, önvédelem. Szupererő, ha jól tudom használni, mert megmenti és élhetővé teszi az életem. Halálos, ha nincs senki, aki előtt őszinte és önmagam lehetek, és elfogad, mert akkor azt sem tudja senki, amikor komoly bajban vagyok, és segítség kell. "Olyan ez, mint a fehérnemű: nem mutatjuk meg mindenkinek". 

Radar. 0-24 / heti 7 nap. Mindent és mindenkit. Megtanulni kikapcsolni, mert már vannak az életemben olyan emberek és helyzetek, akikkel nincs rá szükség, az egyenként több év terápiás munkája. Pokolian fárasztó mentális munka. 

Szociális kredit. Egy átlagos embernek mondjuk 10 egysége van egy napra, ami minden reggel újrakezdődik. Nekem a Borderline miatt kevesebb van minden nap: levesz egyet a radar, egyet-kettőt-hármat a maszkolás. A depresszió megint mínusz, ha éppen olyan állapotban vagyok. A gyerekek egyenként, a férjem, a baráti kapcsolataim, a társas interakciók mind igényelnek egyet-egyet legalább. Ha nehéz napom volt tegnap, akkor még kevesebbel indulok, mert az alvás magában kevés. Amit az átlagember vissza tud tölteni napközben - mindenkinek mások a módszerei és szükségletei, az számomra kétszer annyi munkával már lehetséges a terápiás munkának köszönhetően (és ez is kész csoda) - de ez soha véget nem érő munka és önreflexió. 

Halál. Mióta az eszemet tudom, vágyom rá. Főleg a mély depressziós időszakokban kívántam állandóan, hogy hadd csukjam úgy be a szemem, hogy nem ébredek fel többé. De nem pusztán a testi halálra vágyom. Nem szeretném, ha a lelkem tovább élne. Nem szeretném, ha emlékeznének rám. Arra vágyom igazán, hogy úgy múljak el, mintha soha nem is léteztem volna. Ha a mostani tudatosságom meglett volna kb 10 évvel ezelőtt, valószínűleg zárdába vonulok, szó szerint, remete lennék. És nem tenném tönkre se a szerelmem, se a gyerekeim életét. Szilárd meggyőződésem, hogy a halálom a fájdalmassága mellett is megkönnyebbülés lenne számukra, mert fogalmuk sincs, mekkora teher vagyok nekik, amíg meg nem pihenhetnek egyszer végre. 

Öngyilkosság. 3x voltam azon a mezsgyén, hogy megtegyem. Amikor az elsőről kb 12 éves korom körül beszéltem anyámnak, kiröhögött, hátat fordított és elsétált. A második a húszas éveim elején volt, amikor egy bántalmazó szeretői kapcsolatból próbáltam menekülni, miközben kirúgtak a munkahelyemről is, és ezt láttam az egyetlen kiútnak. Akkor a lakótársam véletlenül akadályozott meg benne, amiről talán azóta sem tud. Harmadjára a szülés utáni depresszió legalján értem el ezt a pontot, de akkor már csak könyörögni tudtam a halálért, mert már nem bírtam tovább a harcot, de cselekedni képtelen voltam és vagyok azóta is, mert nem tudom ezt tenni a gyerekeimmel. Akárhányszor eszembe jut, hogy szeretném, ha végleg vége lenne, eszembe jut anyám öngyilkossági kísérlete, amikor a szemébe néztem utána, és hogy mit éreztem 14/15 évesen Valentin-napkor. Nem tudom ezt tenni a gyerekeimmel, hogy azt érezzék, nem elég fontosak és nem számítanak eléggé ahhoz, hogy élni akarjak, még ha élni fájdalmasabb is, mint meghalni. 

Cél. Egyetlen célom ezzel a bloggal, hogy egyszer majd, amikor megérnek rá, készen állnak és kérik, megérthessék a gyerekeim, hogy miért történtek úgy a dolgok, ahogy. Miért olyan életük van/volt, amilyen. Hogy jobban érthessék általa magukat. Mert ha én nem leszek valamiért már, hogy válaszoljak, vagy egyszerűen nem emlékszem, mert az idő elmúlik felettem valami csoda folytán, akkor is válaszokra leljenek. Nem tudok igazi útravalót adni nekik, csak magyarázattal szolgálhatok számukra. Hátha könnyebb lesz számukra így a feldolgozás, mintha homályban és némaságban tapogatóznának. Megérdemlik a válaszokat, mert mindez nem csekély hatással van az életükre. 

Sír. Milyen beszédes szó, mennyi jelentéssel. Bárcsak képes lennék elsírni azt a sok érzést, ami bennem van, és mindent, ami velem történt. Vágyom a csodára, hogy megkönnyebbülhessek a sírás által, mert így csak a síromat ásom akaratlanul is. Magamat temetem az érzések alá.

Ha másokról van szó, nagyon is tudok sírni. De ha engem ér valami, sem örömömben, sem bánatomban nem tudok utat engedni a túlcsorduló érzelmeknek. Halálos ez a közöny saját magam felé. 

Névtelenség. A nyilvános írással még így is óriási kockázatot vállalok. A nemzőszüleim felől továbbra is bántalmazói a kapcsolat, ami önmagában is pokoli nehéz, de tudjuk, Magyarországon sajnos a rendszer nem védi az áldozatokat és nem nyújt segítséget. A Borderline tökéletes indok lenne számukra, hogy kihasználhassák, és például elvegyék tőlem a gyerekeimet. Ha lenne még elmegyógyintézet, nem riadnának vissza attól sem. És természetesen mindenki túlzásnak gondolja, hogy ez lehetséges lenne, és csak én túlzok és állítok valótlant, ahogy az a bántalmazói kapcsolatok esetén a környezeti "tanulmányok" 100%-ában lenni szokott. 

Énközlés. Évek óta gyakorlom és biztosan van még mit gyakorolnom rajta. Hogy minden, ami történik velem, körülöttem, és a számomra fontosakkal, arról úgy tudjak beszélni, hogy magamról beszéljek, az érzéseimről, a saját folyamataimról és érintettségemdől. Nagyon sokat segít a magammal és másokkal való kapcsolódásban. Elképesztő mértékű bátorság kell számomra hozzá még mindig, hogy én legyek saját magamnak annyira fontos, hogy lehetnek érzéseim, és ki is mondhatom őket. 

Validálás. Felismerés. Kimondás. Meghallgatás. Elfogadás. A másik és saját magam meg nem kérdőjelezése, el nem hallgattatása. Rengeteget javít az életminőségemen és a kapcsolataim minőségén. Elmondani sem tudom, mennyi munka van benne, hogy megtanultam és gyakorlom nap mint nap, több mint 30 év után, hogy ilyet nekem szabad, lehet, sőt alapvető emberi jogom. 

Fekete-fehér. Epizódok alatt így működök. Nincs átmenet. Vagy megy valami, vagy nem. Vagy tudok segítséget kérni, vagy nem. Vagy tudom teljesíteni a minimumot, vagy nem. Vagy tudok kapcsolódni, vagy nem. A gyógyszer a minimum elérésében és fenntartásában segít, mint például az életben maradás, az evés, a munka.

Egyszerűsítés. Epizódok alatt egy túlélési mechanizmusom. Inkább bezárok egy szobaajtót, ha nincs erőm megfelelően kapcsolódni, hogy most nem fér bele a káosz és az eltakarítása a kapacitásomba. Inkább költök streaming csatornára, hogy felügyelni tudjam, mit néznek, ha már muszáj a digitális bébiszittert használni.

3 év. Összességében ennyi ideje gondoskodik rólam a férjem. Vannak jobb, vannak teljes értékű, vannak erőteljes és lendületes időszakaim, de mégis, már 3 éve szorít meg újra és újra, és veszi el a levegőt, meríti ki az egész családot, és állít újra kihívás elé bennünket. Vannak pillanatok, amikor iszonyúan nehéz tovább csinálni.

Minél idősebb leszel, annál inkább rájössz, hogy többé nem akarsz felesleges drámákat, kimerítő konfliktusokat folytatni. Csak egy olyan helyre vágysz, ahol békében érezheted magad, vagy olyan emberekkel lehetsz, akik békét teremtenek.
Keanu Reeves

Siker. Például eljutni a szobától a nappaliig. Kívülről nem látszik, milyen belső munka és küzdelem ára. A kommunikálása, ha van hozzá erőm, percekre ad megértést másoknak és könnyebbséget nekem.

27%. Az emberek 27%-ának romlik a mentális állapota karácsonykor. Megint valami, amit nem kértem, de "megnyertem".

Disszociálás. Az egyik legelemibb reakcióm, ha triggerelő fizikai fájdalom ér. Viscerális kezelést kezdtem a gyermekkori műtéteim után, és az esetek többségében a házi feladat során megtörténik, hogy lekapcsol a villany, mintha elájulnék. Olyankor kerül csak el, ha mondjuk zajlik körülöttem az élet közben napközben. Este azonban szinte biztos, hogy megtörténik. Régi ismerős, nem ijeszt meg, nem bánt, csak tehetetlen vagyok vele szemben, nincs hatásom rá, nem én irányítom.

A könny a fájdalom néma nyelve.
Voltaire

Marilyn Monroe. Mióta az eszemet tudom, különös kötődést érzek hozzá. Amikor megtudtam, hogy egy napon van a születésnapunk, sorsszerűnek éreztem. És ma kiderült számomra, hogy a súlyos depresszió mögött nála is felsejlett a Borderline. Szeretettel vegyes szomorúsággal gondolok rá. Nem éltünk ebben az életben egy idősíkban, de mindig is közel érzem magamhoz lélekben. Úgy érzem, a sok ellentmondás közöttünk sem véletlen: egyazon problémának két végletét élte/élem. Ő szépségideál volt, ez elől nem tudott elmenekülni, és kihasználták. Én túlsúlyos vagyok, és emiatt bántanak. Függőségeink mások, de a bulímia is közös. Azt csak feltételezem, hogy neki is több öngyilkossági kísérlete volt. A rengeteg rejtély, ami körülvesz bennünket, a meg nem érettség, ami a környezetünk felől áramlik felénk, mind sorstársakká tesznek bennünket. És biztos lenne még sokminden, ha megismerhetném őt magát. Nemsokára annyi idős leszek, mint amennyi Ő volt, amikor végzett magával. 

Szexualitás. A depresszió, a Borderline, a testképzavar, a fizikai egészségügyi problémák, mind egyenként ellenségei a libidómnak. Ott tartok jelenleg, hogy be kell ismernem magam előtt is: aszexuális lettem a terhek alatt. Hiába értem fejjel, hogy a létfenntartó ösztöneim hiányosságai mellett a fajfenntartó ösztönök kikapcsolhatnak. De ezt meddig és hogyan bírja el egy kapcsolat vajon, miközben én magam is szenvedek tőle? Vissza akarom kapni önmagam. 

Adni. A mai napig iszonyú egyenlőtlenség van az életemben. Sokszor erőn felül, a saját biztonságom kárára is adnék, még mindig el tud fogni a késztetés, hogy oda kell adnom mindent, mindenemet, magamat. Ez még mindig a people pleaser része. A terápia előtt, kezdetén akár még a gyerekeimtől is elvettem, csak adhassak, hogy a bűntudatom ne kínozzon, hogy egy rakás szar vagyok. Mert a zsigereimben van, sejtszinten, erre vagyok huzalozva agyilag, hogy az életemet sem kevés odaadni másokért, akkor is, ha nem kapok cserébe semmit. Ez jelenti számomra a szeretetet. Vagy ha van egy kis szerencsém, akkor már csak jelentette. 

Averzió. Ez egy másik hozadéka az állapotom régebb óta tartó regressziójának. Pokolian nehéz szoptatnom a gyermekem. Nem jár alapvetően kéz a kézben depresszió / BPD és az averzió, és lehet, hogy nálam is a testi fáradtság produkálta inkább, vagy meginkább mindez együtt, hogy 8 év és több gyermek után az utolsó gyermekemmel a búcsú ilyen keserédes lett. Nem mi ketten dönthettük el, mikor és hogyan legyen vége. Méltatlan számomra ez a búcsú. Ez fáj igazán. Mindenhez köze van - a fenébe is - a Borderline-nak. 

I want to be normal so badly
I want to be normal I want to be normal I want to be normal I want to be normal 
I want to be normal I want to be normal I want to be normal I want to be normal 
I want to be normal I want to be normal I want to be normal I want to be normal I want to be normal
Ismeretlen sorstárs

Gyász. Élőket is lehet gyászolni, néha szükséges is. A vágyott szülői szeretet hiánya fájó a mai napig. Az első karácsony nélkülük nem mindennapi volt. A magányt az árvaság érzése váltotta fel. Hogy tud egy ölelés ennyire jól esni és fájni egyszerre, amit egy kedves barát szüleitől kaptam cserébe?

Transzgereráció. Azt mondják hetedíziglen nyúlik vissza. Ez rám vetítve kevés jót jelent, ha számításba veszem, hogy még az ükapáim is hírhedtek voltak az alkoholizmusról, és hozományairól - mindkét vonalon. A depresszió, a bántalmazás, fizikai és mindenféle más is gyakori. Ami természetesen teljesen normálisnak van elkönyvelve, szép emlékekként élnek a családi anekdoták tengerén, és rosszat nem lehet mondani róluk, csak szeretettel lehet gondolni még a menekülésekre is. 
Azt gondolom, szülőanyám is próbált "lázadni" / kiugrani ebből, de nem járt sikerrel sajnos. 
Így aztán az én sorsom megpecsételődött, hogy nem szeretetnek nézem a bántást, és nem hunyom be a szemem a többi felett sem. 

Keveredem. Amikor a people pleaser énem felülkerekedik rajtam, hogy segítsek valakinek, aki fontos, de már nem a magam és a családom kárára, hanem úgy, hogy az nekünk is legalább annyira jó legyen. És amikor a priorizálás nem igazán megy, és otthon nem birkózom meg a háztartással, de másnál hatékony segítség vagyok benne. És amikor otthon nem tudok kapcsolódni magamhoz és a többiekhez sem, de egy másik biztonságos helyen, ahol átveszek bizonyos szerepeket kis időre, akkor a gyerekeimnek és a társamnak is sokkal többet tudok adni. Akkor az az isteni kegyelem, hogy a poklomból összegyúródott valami semmihez sem fogható és szavakba alig formálható. 

Rémálmok. Vannak gyermekkorom óta visszatérő rémálmaim, és persze újak is felbukkannak olykor. Mindig, kivétel nélkül véres, gyilkos, kegyetlen álmok. A legrosszabb ilyenkor, hogy sosem érnek véget az ébredéssel. Nyitott szemmel is folytatódik, megy tovább, nem enged, és ébren is kínoz. És amikor a képektől már megszabadultam nagynehezen, ami akár 10 perc motoszkálást is jelent ébren a házban, akkor is órákig velem vannak még a borzalmak. Érzem a számban a rettegés ízét, az elmém kimerült és a fájdalom valóságosságának illúziójának rabja, ezért aztán sz@rfej vagyok egész nap. 

Valóság. Ami az enyém. Mindenkinek sajátja van, mert mindenki a saját filmjét nézi, vagyis a saját életét éli. És igyekszem nem elfelejteni, hogy a valóság nem egyenlő az igazsággal. Vannak egyetemes igazságok, hogy az élet él és élni akar, ez az egyetlen magyarázat van arra is, hogy én miért élek. És hogy a szeretet nem bánt, de aki szeret, néha az is bánthat, mert ő is csak ember. De az én valóságomban mégis a velem történtek józan ésszel fel nem foghatóak, nem szőnyeg alá söpörhetőek, elfájhatóak, gyászolhatóak, okot adhatnak haragra, és a saját utamat kell járnom a békémig, még ha az azt is jelenti, hogy elzárkózom előlük és ezzel én is fájdalmat okozok nekik. 

Logika. Elég gyakran nem összeegyeztethető a logikám, a biztonságérzetem és a megérzéseim. Ez a 3 többnyire nem működik együtt. Sosem tudom előre, hogy a következő helyzetben mi fog vezetni, és elképzelni sem tudom, hogyan választódik ki éppen az, ami. De amikor megtörténik, akkor csak az az egy út van előttem. Ha kimerülöm, mindig megbánom. Ez nem könnyű, még nekem sem. A környezetemet sem irigylem. 

ADHD? Az otthonomat rendben tartani, a háztartásomat vezetni képtelen vagyok. Hogy ez a depresszió egyik tünete vagy a kezdésben megfogalmazott kérdés, vagy hogy egyáltalán van-e jelentősége, hogy melyik, azt nem tudom. De igen sok nehézséget okoz. És fájó, hogy a beismerestől nem könnyebb, és bár kértem segítséget, és van segítségem, attól még sem a bűntudat, sem a lenézés és megvetés nem kerül el.

Ima. Szívből kérlek Istenem, hadd legyen boldogabb az új év.

Undor. A viscerális kezelés része, hogy foglalkozom a műtéti hegeimmel. Ma hajnalban olyan elemi és elsöprő undor, gyűlölet és harag fogott el az első érintésre, hogy majdnem kifordult a gyomrom. És tehetetlen vagyok jelenleg ezzel az érzéssel. Olyan ijesztő volt, hogy nem merek aludni sem, de menekülnék is az alvásba, ha tehetném, mert az emlék is pánikroham közeli állapotba ránt. Belül magzatpózban nyüszítek, míg kívül rendezettek a vonásaim és úgy viselkedek, mintha minden rendben lenne. Qrvára ijesztő.

Elég pontos

 https://www.reddit.com/r/adhdmeme/s/mAC1QjjFHQ

Emlék. Meghatározza a valóságomat, de nincs senki és semmi, ami és ami az igazságot megmutathatná, elmondhatná. És anyámnak egészen mást meséltek az orvosok. 

Szóval, ami engem illet: közel 4 évesen a műtétet megelőző percekben 4-en fognak le a műtőasztalon, szinte az egész testem felugrik, olyan erővel lököm el magam és próbálok szabadulni, rúgkapálok, ahogy bírok, körülöttem mindenki ideges és kiabál. Ketten próbálnak levetkőztetni, pizsamában voltam. Amikor már ez sikerült, az arcomra szorították az altatógázas maszkot, úgy nyomták a fejem az ágyhoz, míg végül elaludtam. Kisebb műtő volt, a lábam felől nagy ablakok, zöld ruhában mindenki, hajháló és maszk, de kesztyű még senkin, a fejem felett jobbra volt az altatógép, egy állványos éles fényű lámpa és az infúziósállvány, a bal oldalamon az ajtó, a plafonon rengeteg klasszikus neon a négyzetrácsos borítással. 30 éve nem változott semmit egyetlen kép sem, minden ugyanolyan élesen él bennem, mintha tegnap lett volna. 

A narratíva: végig verseket szavaltam, anyám nagyon büszke rám. 

Egy tény: le kellett kötözni a műtét után az ágyhoz és még az azutáni éjszaka is, rémálmok miatt. 

Ezek után ki mondja meg, hogy emlék, vagy álom, vagy valóság, hogy egyik éjszaka egy orvos betol egyedül egy másik műtőbe, egy hatalmasba, és órákon át tűvel szurkál, és ideges, és kapkod, és nekem fáj, míg el nem ájulok? Kísérleti nyúlnak érzem magam. 

Azt mondták, genetikai eredetű a betegségem, és anyám valami távoli rokonának volt ilyen betegsége, amit nem tudok elhinni, mert a nevét sem tudja senki és nem emlékszik rá senki, miközben híresen ápolják a kapcsolatot nagyszüleim mindenkivel, mindenkiről tudnak és mindenkit számontartanak. Azt gondolom, hogy apám narratívája ez a lehetőség, hogy ezzel bántsa anyámat, és sikerült neki. 

Mesevilág. Mindig is álmodozó voltam. Mindig is vágytam egy másik életre, amit csak a mesékből és könyvekből kaphattam meg.
Mindig olyan szerető, őszinte, igazságos és összetartó családra vágytam, olyan erős nő akartam lenni szívben és lélekben, mint Vavyan Fable regényeiben. Csak azt nem fogtam fel az akkori eszemmel, hogy a saját nehézségeiket hogyan dolgozták fel, hogyan formálták erőforrássá - talán mert kiskamaszként nekem esélyem és lehetőségem sem volt egyikre sem. A kamaszkoromon ezek segítettek át. Az akkori családom persze mindegyiket ellenezte. 
Most is ezek segítenek át, csak mások a könyvek és a mesék. A Brigertone család története egyszerre fáj és gyógyít. Violet szavai, hogy "Új emlékeket adunk Neked", hirtelen az én valóságom is lett, és éppen olyan felkavaró, zavarba ejtő, hihetetlen és felemelő, mint a könyvekben. 
A mai mesék is ilyen hatással vannak rám. Mindig is Raya szerettem volna lenni, de igazából Namari az én történetem. Akit a családja megtévesztett és kihasznált saját céljaira, és az irántuk való hűség, felelősség és szeretet miatt megtette, amit várnak tőle, még ha a bűntudata kínozza is, és bizony kompenzál, hol így, hol úgy, amíg el nem veszít mindent és mindenkit, majd összeomlik az egész világa. Mirabell meséje kapcsán a feloldozás sosem történhet meg, mert a megértés, a változtatás vágya és a szándék is egyoldalú. A Sárkányharcos Poe történetében nagyon is megértem az utat, amit a második részben megél: a zavarodottság, az emlékezés nehézsége és fájdalma. Csak hát a valóságban nem egyik pillanatról a másikra jön a béke.
De így legalább az álmaimat van, ami táplálja, amikor én sem tudom. 

Hiány. Ezzel az egyetlen szóval tudnám leírni a bántás mellett a legfájóbbat. Nem elég begyógyítani a sebeket, be kell tölteni egy hatalmas űrt is. Nincs olyan mozzanata az életnek, az életemnek, amit ne kellene újratanulnom szeretettel. Külön az is feladja a leckét, hogy befogadjam, elfogadjam, amikor a legváratlanabb helyről érkezik a szeretet. Vagyis mindig a legváratlanabb helyről érkezik - talán ez a lényege és a varázsa, ezért működhet. 

Automatizmus. Néha ez visz. Nem mondom, hogy mindig előre, de van, amikor nincs más, ami működhetne. És amikor már kedvesen tudok mosolyogni azon, hogy KI (!!!) és mi csúszik ki a számon, mert már nem a bántás jön ki rajta, akkor azt muszáj jó jelnek és eredménynek vennem. Szükségem van a reményre.

Felnőttem? Álltam reggel a buszon, elmúltam 35 éves, dolgozom, gyerekeim vannak stb, mégis azt éreztem, hogy újra kislány vagyok. Féltem, zavarban voltam, bizonytalan voltam. Nem tudom, hogyan kerültem ebbe az érzéshullámba. Azt sem tudom, hogyan vettem észre az állapotot. Utána azon gondolkodtam, én vajon fel fogok tudni nőni valaha az életemhez igazán? Vagy mindig másokra szorulok majd... 

Trigger. Vannak napok, amikor az egész napom úgy ahogy van egy nagy trigger, ami sok kicsiből állt össze egy folyammá. Azt hittem, biztonságos munkát választottam, de a trigger már csak ilyen. Sosem lehet tudni, hogy mikor, se azt, hogy mi. Azt figyeltem csak meg, hogy ha kimerült vagyok és / vagy hullámvölgyben vagyok, akkor hamarabb és többször ér. Vagy csak érzékenyebb vagyok és mellé rosszabb a reakcióm?

Pofon. Amikor felnőtt fejjel meglátok egy műtőt, még ha üres is, és arcul csak a valóság, hogy a rémálmaim / emlékeim műtője pont ugyanilyen, csak retro kivitelben. 

Levegőt. Lakatos Péter szerint "A légzésed hatással van az érzelmi állapotodra, és az érzelmeid a légzésre." Én úgy szeretnék lélegzethez és lélekzethez jutni. Nem fuldokolni. Levegőt kérek, Istenem. 

Száraztáp. A gúnyneve a gyógyszereknek, étrendkiegészítőknek és vitaminoknak a családban. Jól felfogott érdekem a használatuk. De vannak időszakok, amikor komolyan küzdenem kell, hogy azokat le tudjam nyelni, amiket igazán muszáj, és minden mást ki kell hagynom, mert akkor sem tudnám lenyelni, ha fegyvert fognának rám.

Beakad. A lemez. Néha sem az írás, a naplóírás és kibeszélés sem lendít át a fejbeli mókuskeréken. Ez egy belső konfliktushelyzet bennem, ami elől nagy ívben menekülnék, de nincs hova. Remélem, egyszer megtanulom kezelni, mert pánikrohamok garmadáját képes okozni. 

Régről. A chips és a fagyi nem old meg semmit, de van az az állapot, amikor egész nap mindent elkövettem, megcsináltam, amit csak tanultam, hogy javítsak az állapotomon, de akármilyen érthetetlenül és csúnyán hangzik, akkor is azt fogom írni, hogy ez segített. Azt tapasztalom, hogy akár ihatnék is, ordibálhatnék, verhetném a családom - egyikért sem érne annyi megvetés, mint a chips&fagyi kombóért. Szerintem ez az igazán nagy baj. 
Érdekesség, hogy gyerekként olyan luxus volt ez, amiben nem volt részem. A spájzból loptam (szó szerint) kispohárban a cukrot és azt kanalaztam titokban - reméltem, hogy titokban. 

Kegyelem. Amikor 5, esetleg 10-15 percre oda tudom adni magam a szeretetnek, a szeretteimnek, az örömnek, a játéknak, az ölelésnek. És még az sem zökkent ki, hogy észreveszem, ez egy ilyen pillanat. Aztán elmúlik. 

Hozzáférhető. 

• Nem vagyok az.

• Az leszek.

• Az vagyok.

Ki tudja, mikor, melyik és mennyire.

Legális. Volt egy bevillanásom. Mivel gyakorlatilag kb. 25 éve része az életemnek a halálvágy - pontosabban azóta tudok róla, így a rák számomra egy legális halál lenne végre. Nem szép és nem fájdalommentes, de abba bele "szabad" halni. A kérdésre, hogy miért nem küzdenék körmömszakadtáig az életemért, az lenne a válaszom, hogy ez kegyes halál lenne és végre vége lehetne. A kezelésekre elmennék, a műtétet, kemót és sugarat, a gyógyszereket vállalnám bizonyos keretek között, de csak a családom kedvéért, nem magamért. 

Érzékenyítés. Az egyik ember nyomorát a másik szerencséjéhez hasonlítani, és a nyomort dicsőíteni, a szerencsést meg lehúzni, minek nevezzem? Számomra nem eléggé kifejező, hogy tapintatlan. Tudatlanságból és jó szándékból akkorát rúgott, hogy forog velem a világ. Miközben se a szerencsés nem tehet a szerencséjéről, se a kevésbé szerencsés a nyomoráról.

Szavak. Itt vannak a nyelvem hegyén, de nem tudom kimondani, se megfogalmazni, se leírni, se értelmet adni nekik. Félbehagyott gondolatok és hegyzetek halmaza tölt ki. Analfabétaként hánykolódom. 

Kevés, gyenge. Az egyik legfájóbb igazság. Beleteszek nagyon sok munkát, hogy ne így legyen, de nem kerülhetem el az összehasonlítást az átlagemberrel egy teljesítménycentrikus világban. Én alkalmatlan vagyok vállalkozónak ebben a környezetben, így függök a munkahelyemtől, mert biztos rossz néha könnyebb, mint a bizonytalan semmi/bármi. 

Számolok. Mindig is számoltam. Mindent vagy bármit. Légvételt, lépést, másodpercet, utcakövet, járműveket, ajtókat, házakat, fákat, oszlopokat. Már csak azt szoktam észrevenni, hogy csinálom, de fogalmam sincs mikor és miért kezdtem el az adott számolást. Próbáltam az érzést megtalálni mögötte, de mindenre tudok ellenpéldát mondani. 

Rettegek. A mai napig, minden nap, minden percben, állandóan. Hogy lebukok. Hogy rájön mindenki, hogy selejtes vagyok. Hogy hangosan kimondja majd valaki, hogy nem érdemlek jót, szeretetet, mert az vagyok, ami. Közben ez a legismerősebb, legelemibb tapasztalatom és belső igazságom, mert csak ezt hallottam születésemtől fogva. Néha még csak emberként sem kezeltek, úgy beszéltek rólam, mint egy tárgyról, mintha nem is élnék. És amilyen sokat segít, hogy ennek tanúi is vannak, egyszerre olyan fájdalmas, hogy ezt mások is tudják. 

Felzaklat. Állandóan felzaklatnak az álmaim. Teljesen mindegy mit álmodok és kivel - az érzelmek felzaklatnak és több kreditet is elvesznek a napomból, amit vagy sikerül visszatölteni reggel vagy sem.

Követ. Rendszeresen érzem azt, hogy követ valaki. És figyel. Nem bántani akar, csak azt akarja látni, amit nem akarok megmutatni. Olyan környezetben, olyan helyzetben szeretne látni, amihez semmi köze, mert például igyekszem nem keverni a munkát és a magánéletet. De nyilván egészen mást és többet lehet megtudni, ha mindkettőt ismeri valaki. Közben azon gondolkodom, hogy tulajdonképpen én figyelem-e magamat, de a racionális gondolkodás nem állítja le a folyamatot. 

Kopasz. Világ életemben szerettem volna az lenni. Egyetlen okom van rá: nem akarom többet a fésülködés mindennapi triggerét. Már a gondolatát is utálom. Meg sem tudom számolni, hányszor tépett meg anyám fésűvel. Egyszer egy nyaralás kellős közepén vitt el fodrászhoz és vágatta le a hajam, mert a strandon nem akartam megfésülködni. Pedig akkor már csak a félelem tartott vissza az évek óta tartó fájdalom miatt. Egyszer egy "idegen" is tanúja volt az otthonunkban egy ilyen incidensnek, és emlékszem, hogy disszociáltam és kívülről láttam az egészet. Tisztán előttem van az "idegen" lány arca - a rémülete, undora, ahogy a lépcsőfordulóban kuporogva legszívesebben elmenekülne. Soha többé nem jött el hozzánk - őszintén megértem.

Irracionális. Gyakran vannak megmagyarázhatatlan, sehova sem vezető, semmiből jövő félelmeim, érzéseim, amik néha cselekvésre is késztetnek. Extrém megelőzésre, elkerülésre, biztonságra, ilyesmik. Például, hogy megvágom magam, megsérülök, betörnek, elrabolnak, meghalok, baleset ér - ez utóbbi vezetés közben szinte mindig. És ezekről tudom, hogy irracionálisak, de nehéz őket elhessegetni.

Vezetés. A mai napig minden alkalommal, minden pillanatban, az összes mozzanatnál a fejemben visszhangzik az apám. Eltalálom-e a ritmust sebességváltáskor, lassan vezetek vagy gyorsan, jól fogom-e a kormányt, hogy tolatok és parkolok, fékezés és előzés, és minden más, szó szerint. Természetesen soha nem vagyok elég jó. Talán soha nem is leszek. És még mindig bizonyítani akarok, megfelelni - a bizonyíthatatlant, a megfelelhetetlennek.

Közöny. A külvilágban talán ez rémít meg a legjobban. A környezet és a társadalom közönye. 

Borulátó. Nem könnyű beismerés, de valóban negatív vagyok az epizódok alatt. Az tűnt fel, hogy már engem is zavar, hogy mennyire és milyen nagyon, csak és kizárólag, mindenben és mindenkivel. 

Üresség. Fájdalomnélküliség. Élettelenség. Örömnélküliség. Erőtlenség. Szeretetnélküliség. Szándéknélküliség. Gondolatnélküliség. Se fény, se meleg, se színek. Kilátástalanság. Levegőt venni is elfelejthetnék. 

Még mindig tart. Hiába keltem fel, járok-kelek a saját életemben, a jelenben, kapcsolok villanyt, iszok vizet, akkor is az álom hatása alatt vagyok. És küzdök a képzeletem szörnyeivel. Néha még hangosan is kimondok dolgokat, amik segítenek az álomban küzdeni. Sosem derül ki, hogy működik-e. A szörnyek pedig mindig túlságosan valóságosak és egyáltalán nem úgy néznek ki, mint akiktől félni kellene.

Mennyi az annyi? A kilóim számában mérem a jóllétem. Ha fogyok, jól vagyok - ilyen egyszer volt életemben. Ha nem fogyok, nem javulok. Ha hízok, rosszabbodok. Hiába több év terápia, minőségi érzelmi egészség, javuló mentális állapot - valójában számomra ez mind semmi. És ez nincs így jól.

Személyeskedés. Annyira gyűlölöm. Amikor énközkésben kommunikálásra a személyiségemet kezdik el ócsárolni. Képtelen vagyok elviselni. Annyira felzaklat, hogy lehetetlen szó nélkül hagynom. Tudom, hogy túl élesen látok és túl érzékenyen érzek.

Hideg. Valamiért segít a pánikrohamok alatt is és ha "csak" zaklatott vagyok. A hideg levegő a legjobb - télen, ha nem fúj a szél, nem is húzom össze a kabátomat. Arcot mosni is nagyon jó benne. Meginni azonban nem tudom az ennyire hideg vizet. A hidegezésről csak évekkel később hallottam, hogy van ilyen, de nem gyakorlom.

Figyelmesség. Túlságosan zavarba ejt. Nem tudok mit kezdeni vele. Se elfogadni. Folyton úgy érzem, hogy életem végéig hálálkodnom kell érte. Aztán úgyis kiábrándítom, akitől kaptam. Miközben azt érzem, hogy nekem figyelmességgel kell megvásárolnom mások emberségét felém.

Szürke agy. Új kifejezést tanultam arra, amikor elérhetetlen, használhatatlan vagyok még magam számára is. 

Ökölbe szorult arccal élem az életem. Utálom. Benne van az állandó monitorozásom, a folytonos belső kritikám magammal, a szigorúságom, és az ezzel járó arckifejezésem. Szerintem már ráncom is van tőle. Egy álmos hajnalon haiku-t is írtam róla, de nem írtam le azonnal és elfelejtettem.

Elszáll. Mostanság minden gondolatom. Nem tudom leírni őket, csak őrlődök tőlük. Fontosak, mert gondolkodok rajtuk, időt és energiát szánok a megfogalmazásukra, csak éppen ez olyankor történik, amikor leírni viszont nem lehetséges. Egyre nehezebb vagyok tőlük. 

Könnyebb és hosszabb. Azon morfondírozok, hogy a sokkal több eszközömmel és nagyobb belső erőmmel mégis jóval hosszabbak és mélyebbek az epizódok. Így aztán egyáltalán nem könnyebb, ami az lehetne. 

Örülni. Megint csak évek munkája van benne, hogy megtanultam. Örülni másoknak már jól megy. Értem már, hogy a mások boldogsága bennem hiányt, fájdalmat, gyászt, haragot váltott ki. Önismerettel, az érzelmek megtanulásával, kifejezésével, beismerésével és önegyüttérzéssel már kezelhető ez a cunami. Amikor irigy vagyok, most már őszintén csak magamnak is hasonló jókat kívánok, és nem szeretnék senkitől semmit elvenni. Magamnak örülni, elismerni már megint kemény dió. 

Pótlék. Nagyon csúnya szónak érzem ezt arra a kis takaróra, ami születésemtől fogva mellettem van. Gyengédséget, puhaságot, ölelést, jelenlétet kaptam tőle életem első éveiben, amikor senki mástól nem. Gondoskodni és etetni sajnos nem tudott. De érzelmileg az egyetlen támaszom és kapaszkodóm volt. A szőranyám - a szőrmajom kísérlet nyomán. Fontosabb számomra ez a textil, mint a hús-vér szüleim, ami bizarr, dermesztő és ijesztő is lehetne, kívülről talán az is, ha nem ez lenne a valóságom. Persze számomra is fontos, hogy felneveltek, etettek, ruháztak, iskoláztattak, de ezt egy intézetben is megteszik. Sosem szeretetből, még csak nem is kötelességből tették értem, csak muszájból, hogy elkerüljék a megvetést, pletykát és kiközösítést. 

Az élet körforgásának azt nevezem, amikor azt a támogatást, amit az elmúlt sok-sok évben anyacsoportokban és az engem kísérő különböző szakemberektől kaptam, azt most egészen más sorstársaknak adhatom tovább. És hogy amit én terápiával most megdolgozok, azt a gyerekeimnek már ne kelljen, ki tudjanak szállni a mókuskerékből és saját utakat nyitni, járni. Hogy a körök ne egymásba fussanak továbbra is, hanem változhassanak spirálszerűen. 

Nem tipikus rémálom. Úgy álmodtam újra egy régi-régi rémálmomat, hogy nem féltem. Arra gyanakszom, hogy azért, mert ismerős volt, tudtam mi fog történni. Pedig rossz volt. Kórházban voltam, túszejtés volt, életet kellett menteni, operálni, légmellet kezelni. Mint oly sokszor, minden szereplő én voltam. Az utolsó képem, hogy frissen műtött alhasi sérvvel és összevarrt mellkassal sétálok haza, miután megszöktem, és keresem az otthont, mert sehol sem fogadnak be. Egyedül ekkor rezdült meg bennem valami, de felébredtem. Még csak zaklatott sem vagyok az emlékétől sem. 

Elég.Szinte minden nap van az a pont. Amikor nem bírom tovább saját magamat. Máskor, máshogy, mas mértékben, más okból. De van. Állandó - deficit. A legtöbbször evéssel küzdöm le most még. A környezetem is biztosan érzi, ha ritkábban is - lehetetlen, hogy nem sokallnak be, normális reakcióként az évek óta tartó depresszióra. Azonban nem mondják ki. Sokkal jobb lenne, ha tudnám, mikor sok nekik, mikor és hol vannak a határaik. Kevésbé félnék, hogy elveszítem őket és talán nem akarnék örökké kompenzálni. 

Előtte-utána. Egészen más ember lettem a terápia alatt az elmúlt években. Amik régen segítették a túlélést, a mindennapokat, már szinte semmi sem működik. Szó szerint levegőt sem úgy veszek, mint régen. Teljesen előről, az alapoktól építek mindent újra - és ehhez szét is kell cincálnom. Miközben felnőtt, felelősségteljes életet szükséges élnem. Életmódváltás a javából, vagy sorsfordítás? - élvezve, hogy szebben is meg tudok fogalmazni helyzeteket. 

A szimpátia-keresés még számomra is kellemetlen szokásom. Nehéz lemondanom róla, elengednem, észrevennem. Mondhatni fájdalmas nélküle. Valójában, nyilván, józan ésszel semmi szükség rá, nem visz előre, nem kelt bizalmat stb. Attól még működött - úgy ahogy - egy ideig. Szükségem volt rá. Az energiavámpírság egy módja is. Valahol gáz. Az első lépés meg itt kezdődik a változásban. 

Tisztálkodás. Egy ideje próbálom az érzést megfogalmazhatóvá, ezzel kimondhatóvá és kezelhetővé tenni, hogy miért akadozom. Egy emlékbetörés-szerűség felbukkan időről-időre: hogy még egészen csecsemő koromban anyám a fürdetőkádban felejtett. Nagyon depressziós volt, nem szándékosan tette, csak majdnem megfulladtam.Végül arra jutottam, hogy erőtartalékolás kapcsán állhat le ez a funkció is. Amikor az életfenntartó funkciók akadoznak, ott húzza meg a listát a természet, ahol tudja - a tisztálkodás nem létfenntartó funkció, hanem civilizációs. Ahhoz pedig igény szükséges, ami nincs, amikor evolúciós szükségek sem működnek.

A magam dolgával foglalkozni számomra nehéz. Szükséges kikapcsolnom hozzá a monitorozást, ami nem feltétlenül biztonságos. Megint csak tanulás, gyakorlás, elbukás és felállások sorozata.Ergo nem azért foglalkozom mások dolgával, mert érdekel, hanem mert a saját létbiztonságom függött tőle sok éven át, olyan lett számomra, mint levegőt venni, és a légzést sem hagyjuk abba csak úgy.

Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat. Bocsánat. 

Mindenért. Utólag, most és előre. Egyfolytában. Egész nap ezt hajtogatom. Nem túlzok. Lassan már azért is, hogy levegőt veszek. Úgy érzem, megalázom magam folyton vele és lealacsonyítom. Engedélyt adok, hogy alsóbbrendűként kezeljenek. 

Elég. 

Mozgás. Azt mondják, kétszer annyit segít, mint bármilyen antidepresszáns. Prevenciós jelleggel, vagy szintentartásra hiszek is benne. De amikor enni sem tudok felkelni, és már a fájdalmon túl az üresség is kábító..... kitörölhetem vele. Fel kell kapaszkodnom még ahhoz is egy bizonyos szintre, hogy levegőt vegyek. És ebben nincs semmi túlzás. 

Ősbizalom. Már nem fog el a zokogás, hogy fogalmam sincs, mi az. A várandósság első harmadában kezd kialakulni, de el akartak vetetni. Aztán elkezd erősödni, ha örömet lelnek a várandósságban, de ez sem történt meg. Születés után a gondoskodás az életbe vetett hitet és az önbizalmat is építi, de egyikből sem jutott a súlyos bántalmazások miatt. Ez a fajta elveszettség a valódi kisemmizettség, megfosztottság. Ezek mellett nem számít, ha megtagadja az apám a nevét tőlem, ha kizárnak a szülői házból, ha elveszítek apró emlékeket a gyerekkoromból. Ezek nem igazi veszteségek, mert nem valódi örökségek sem. Sok évvel később már tudom, hogy megadhatom magamnak ezeket, és ezért végtelenül hálás vagyok - a pszichológusomnak. 

Szadomazochisztikus önszabályozási körök. Ismét újat tanultam magamról Dr. Bánki Györgytől. "Akiben ez alakul ki, abban a fájdalom, az alávetettség, a kiszolgáltatottság, a hatalomhoz való viszony a domináns, és a valóság nem lesz nagyon vonzó és szimpatikus hely.” Az étkezési zavaraim hátterében fontos szerepe van, hogy étellel próbálom meg vonzóvá tenni a valóságot. Bántalmazó, nárcisztikus, depressziós, alkoholista szülők mellett ennyit igazán megérdemeltem. 

Képzelt kapaszkodó, hogy ha még élsz, akkor valakinek szüksége van rád." - Casa Rosa

De mi van, ha nekem nincs szükségem magamra?

Gyász. Az egész kib@szott életem gyász. Az egészségem, a mentális másságom, az első családom, az összes rokonom, újabb és újabb álmok, a folytonos bukásaim. Hogy bármiben is képzem magam nagyon jóra, vagy akárhányszor felállok egy törésből, mindig tönkremegy minden újra. Túlzás nélkül - megint csak. Egyre értelmetlenebbé válik ez az egész. Hányszor képes összetörni az elme és a lélek? Meddig lehet elviselni a szenvedést, hogy nem vagyok való sehova? 

Fáradt vagyok és üres. Egy ideig ne keress.
Fodor Ákos: Tárgyilagos üzenet

Lelki rumináció. Milyen érdekes új kifejezés nekem. Érdekes felfedezés, hogy amíg az ételeken egyáltalán nem kérődzöm, a lelki dolgokon minden körülmények között, állandóan, egyfolytában. Fordítani lehetne lassanként ezen az arányon.

Együttműködő önfeladó mód. Sémapszichológiai kifejezés. Az én jóllétem nagyrészben a környezetem jóllététól függött, de igazából egy nárcisztikus, depressziós, alkoholista szülőpár nem igazán tud jól lenni. A betegségemet pedig senki sem irányíthatta, azon csak orvosi beavatkozás változtathatott, amire éveket kellett várnom. Utána már teljesen a beteg környezetem határozott meg engem is. A zsigereimben van. Ösztönszinten történik. Az első erőfeszítések, hogy megtörjem, iszonyú fájdalmasak voltak. Azóta kicsit jobb. A kezemet kevesebb erő kell visszatartani. A lábaim már nem olyan tétován toporognak, hogy nem indulhatnak el. Az endorfin már kevésbé aktív, hogy elárasszon, amikor lehetőség lenne a sémának alávetni magam. A nyelvem már kisebbre dagad, amikor nemet mondok, a hangom kevésbé remeg. A szívem kevésbé zakatol. A keserűség is csökkent, hogy a saját életemet választom. Volt és van alkalmam gyakorolni sajnos. 

A lélegzetvételnyi szünetek a katasztrófák között nem elegek. Úgy érzem, fuldoklom. Mindig elhiszem, hogy van remény, mindig beleadok mindent, de csak egy pillanatra kerülök felszínre. Úgy érzem, közben az átlagos emberek csónakban ülnek evezőkkel. Senkitől sem sajnálom. Egyszerűen csak vágyom én is egy csónakra és evezőkre. Egy nyugodt folyóra. 

Pszichés energia mennyiség. Olyan nyilvánvaló olvasva róla, hogy ilyen is van, de egészen addig bele sem gondoltam. A szociális kreditjeimre már jól tudok figyelni és beosztani. Itt viszont az elkerülés és kompenzálás még nagyon is meghatározó stratégia, mert igencsak deficitesnek ítélem meg magam. Ha reálisan belegondolok, hogy pszichésen mekkora nyomás alatt vagyok a BPD és társai tünetei és működésmódjai miatt, akkor többszörösét teljesítem egy átlag embernek. Csak ezek nagy része nálam totál másképp hasznosul, ezért az eredmények is mások. A teljesítményorientált világ pedig az egyiket díjazza, az enyémet lenézi. 

Jobban kellett volna tudnom. Annyi mindent jobban kellett volna csinálnom. Jobban kellene igyekeznem meggyógyulni. Jobb munkavállalónak kellene lennem. Jobb vállalkozónak kellene lennem. Átlagosnak kellett volna születnem, nem pedig betegen. Átlagos gyereknek kellett volna lennem az embertelenségek közepette is. Átlagosnak kellene lennem mindezek ellenére is. Mert azt érzem, sehogy máshogy nincs esélyem túlélni. Átlagos akarok lenni. Sikeres akarok lenni, aki helyt tud állni a munkahelyén, el tudja tartani a családját, átlagos feleség, anya és barát tud lenni. Mindennél jobban vágyom erre. Átlagos testre, átlagos érzelmekre, átlagos érzékekre, átlagos életre. Lehetetlen. 

Minden okkal történik? Senki nem lett jobb ember miattam vagy tőlem. Egyetlen főnököm sem lett kevésbé rossz főnök, egyetlen gerinctelen kollégám sem változott meg, az első családom az utolsó emberig előfordult tőlem, elképesztően sok barátot vesztettem el, és még a mostani családomat sem tudom támogatni. Mégis mi a jó fészkes fene oka lehetne ennek az egésznek? Semmi okom, se bizonyítékom nincsen hinni ebben. 

Szívből akarni. Akkor tudtam meg, milyen ez, amikor gyerekeim lettek. Akkor tanultam meg a házasságomat is igazán akarni. Ettől az embertől éreztem először életemben, milyen szívből akarni engem. El akart vetetni anyám, nem a saját döntése volt, hogy megtart és aztán egész közös életünkben sosem gondolt rám örömként - csak elvárások és feladatok szintjén léteztem számára. Apám számára még ennyire sem - levegőnek nézett a műtétemtől fogva, aztán egyszerűen megtagadott.

Ez egy űr, egy nyílt seb, ami nem gyógyul be - csak meg lehet vele tanulni együtt élni. Van akinek sikerül. Sajnos nem mindenkinek. De ez nem minőségi élet senkinek. Nem ezt érdemlik a szeretteim. Jobbat érdemelnek. Egyszerűbbet, könnyebbet. 

Állítólag nem akarom eléggé. Azért nem vagyok jobban évek óta, mert nem teszek meg mindent, nem csinálom elég jól, nem azt csinálom, amit szerintük kellene, stb. Gyűlölöm ezt a hibáztatást. Csinálom a rutint. Ballanszírozok. Komolyan. Gyógyszerek, torna, mozgás, levegő, légzés, vagus, vitaminok, étrendkiegészítők, kapcsolódás, tanulás, naplóírás, szakemberek, barátok, munka, alternatívák, diéta, IKÉ, hideg, orvosi lézer, hobbi, erőn felül. Kimondom, amit kell, és hallgatok, amikor az kell. Sírok és nevetek. Keményen dolgozok és pihenek. De nem lesz jobb semmi. Hogy és mégis miben reménykedjek így? 

Álmodozom. Vékony testről elsősorban. Meg vagyok róla győződve, hogy az megoldana mindent. Igazából 25 éve álmodok egy másik testről - ami valóban lehetetlen. Nem lehet abbahagyni ezt csak úgy. Eldobni egy álmot, ami ennyi időn át elkísért. 

Írtam végrendelet-félét. Nem teljeset, de sokkal jobb ez így és most, amikor önmagam vagyok. Minél kevesebb terhet és feladatot akarok magam után hagyni. Nincs ebben semmi különleges amúgy, a legtöbb szakember ajánlja, gyásztanácsadáson is bevett szokás, tanítják is, én is ajánlom mindenkinek. A környezetem annál inkább megijed tőle, rögtön öngyilkosságra gondol mindenki. Számomra egyszerűen csak hasznos.

A dühöm félelmetes. Sokszor nem merem kiengedni, mert mi van, ha nem tudom irányítani, megfékezni, és pusztítani kezd? Lerombol valami tényleg fontosat? Visszafordíthatatlanul feléget kapcsolatokat, amik valóban számítanak? Ha olyanok kapnak belőle, akiknek semmi köze hozzá? Voltam már ennyire dühös és nagyon nehéz visszatalálnom magamhoz, lehiggadnom. Nem tudom idejében leállítani, amíg még helyénvaló, hogy megélem, de még nem veszi át az irányítást. Majdnem 40 évnyi dühöt mennyi idő kidolgozni, hogy élhető legyen az élet? 

A gyógyszerek eltompítanak, és nem is oldanak meg mindent. Működőképessé tesznek, a hétköznapi és mindennapi feladatokat meg tudom oldani, de ehhez nem kevés mennyiség szükséges. Én pedig üresnek érzem magam tőlük. Hova vezet ez több év terápia, önfejlesztés mellett, hogy csak egyre több gyógyszerrel tudok egyre kevesebbet élni?

Hálát kéne gyakorolnom, de folyton csak mérges leszek. Nem mondhatnám, hogy hiszek még benne. Annyi munkát fektettem a gyógyulásomba, a jóllétembe, ahogy abba is, hogy jó szakember legyek, és valóban értéket tudjak átadni minden szinten mindenkinek. De mégsincs munkám, pedig beleadok mindent. Tudok segítséget kérni, de egyetlen emberre számíthatok. A gyógyszeradagom folyton csak nő, egyre csak próbálkozunk. Az elmúlt években a család csak az én egészségemre fókuszált, mégsem javult a helyzet. Mire legyek így hálás? Mit köszönjek meg? Milyen élet ez így, amiért elkötelezettnek kellene lennem?

Fájdalmas és megalázó beszámíthatatlannak lenni. Hogy nem tudok többet adni a gyerekeimnek a minimumnál. Amikor ellenőrizni kell, hogy bevettem-e a gyógyszereimet. Hogy mennyi gyógyszer kell egy minimálisan elfogadható életvitelhez. Fájdalmas így az élet. Fájdalmas a remény, hogy lesz jobb, miközben valójában minden egyre rosszabb.

Leveleket írok. Egyre többet. Dühöseket. Elkezdeni nagyon nehéz volt. Csak azért álltam neki, mert feladatnak kaptam és kötelességtudó vagyok. Féltem nem disztingválni, féltem káromkodni, féltem, hogy a feltörő érzések valósággá válnak és visszaszállnak rám - talán még most is félek. Félek, hogy egy életre elijesztek magam mellől mindenkit, ha bárki meglátná, megtudná, miket voltam képes leírni. Döbbenetes magam számára is, hogy mi volt és van bennem. És félek megválni tőlük. El akarom égetni, de közben úgy dugdusom, mint a legszégyenteljesebb kincsemet. El akarom tenni emlékbe, le akarom fotózni, hogy sose vesszen el. Sosem engedtem ki, sosem engedtem közel magamhoz, sosem engedtem felszínre, sosem mondtam ki, most is csak leírni tudtam. Ha ennyire meghatároz a haragom, mi lesz velem nélküle?

Csak dolgozni szeretnék. Őszintén. Értéket képviselek, mindent beleadok. Elérhető vagyok. De túl akarok lépni az évek óta tartó drága hobbin. Vissza akarom adni a családomnak, amit belém fektettek. Ők is számítanak rám. De már fogalmam sincs, mitévő lehetnék. Sok év alatt nagyon sokmindent megtettem, hogy működjön, és értetlenül állok előtte, hogy mégis miért nem tudom fenntarthatóvá tenni. Csalódott vagyok, hogy nekem nem jár a siker, amit abban látnék, hogy ha minden visszajelzés szerint jó és hasznos, amit és ahogy csinálok, akkor meg is tudjak állni belőle a lábamon.

Hangosan nevettem. Szívből. Nem tudom, mikor volt ilyen utoljára. Pár perc adomány Istentől és az élettől, amiért tovább tudom csinálni. Annyira régen hallottam magam nevetni. És olyan régen nevettettem meg másokat. És amikor vége, az a legrosszabb. Nem megy egyszerűen csak tovább az élet. Visszatér a fájdalom, a magány és az üresség is, és nem tudom megakadályozni. Nem döntés kérdése. Nem én irányítom. És a zuhanás és a veszteség egyre elviselhetetlenebb.

Vannak álmaim. Terveim. Életszerűek. Egyszerűek. Realisták. Elérhetőek. Teszek értük. Hiszek Istenben, a szeretetében, és segítek magamon minden eszközömmel és erőmmel. Nem várom a sültgalambot. Szívből tudok örülni az apró eredményeknek, de a siker sosem érkezik meg. Fáradok. 

Valamiért élnem kell. Arra már nem keresem a választ, hogy miért élek, mert megkaptam Istentől a választ, hogy azért, mert ő úgy akarja, és ez nekem elég. Inkább csak a célját kutatom. Mi a célja velem? Mi a célja a szenvedésemmel? Hova vezet ez az egész? Nem lesz tőle jobb hely a világ, és nem teszek vele boldoggá senkit. Nem vagyok Teréz Anya sem, belőle egy volt. 

Azt akartam, hogy elmúljon. A depresszió és minden. Úgy kezeltem, mint egy betegséget, mint amikor a baktériumot megöli az antibiotikum, ha én is szedem a gyógyszereket, meg teszem a dolgom, csinálom a terápiákat, akkor elmúlik. De rá kellett döbbennem egy podcastból - egy specialistától, hogy sosem leszek átlagos, sosem szűnik meg, csak megtanulhatok vele együtt élni, de mindig más leszek. Nagyon fáj elveszíteni a reményt. 

Annyiszor hagytak cserben. Orvosok, védőnők, az óvoda, kórházak - 4-ben is jártam még a műtétem előtt. 4 éves sem voltam, életveszélyes állapotban voltam, és mindenki félrenézett. Senki nem jelzett, senki nem tett semmit, hogy megmentsen. Senki nem kérdezett semmit, vagy elhittek minden hazugságot, hogy ne kelljen tenniük semmit. Aztán az összes többi bántalmazásnál folytatódott a sor az iskolákkal. Az bánt igazán, hogy a rendszer nem változott 30 év alatt. Érzem magamon, akárhányszor cserbenhagyott gyerekekről hallok, hogy mennyire felzaklat, hogy vajon hány gyerek éli át nap mint nap ugyanazt.

Csend. Néha csak pár percért a fél karomat oaadnám, ha csend lehetne a saját fejemben. Ha működne a meditáció, a mindfullness, az ima, az éneklés, a flow, a mozgás, a bármi, ami közben nem kell saját magamat, főleg a kritikusomat hallgatnom. Minden mástól meg lehet szabadulni, de saját magamtól nincs hova menekülnöm. 

Együtt tanulni. Hibázni, kijavítani, kezelni. Én és a gyermekem. Megmutatni neki, amit a legjobban szégyenlek magamban és látom, hogy ő is küzd vele. És együtt kipróbálni eszközöket, módszereket, hogy mivel lehet levezeteni, kivezetni úgy, hogy ne bántsunk másokat és ne őröljük magunkat. Ez a feladat áll előttem. Elszánt vagyok, de félek. 

Stressz. Rosszul bírom, hamar kimerít. A vállalkozó lét, az álmaim követése, a hivatásom kiteljesítése számomra rengeteg stressz. Mert nem tudom megtörni a mintát, hogy mindig mínuszból indulok: nincs befektetésem, sem tőkém, amire építhetnék, hogy aztán vagy bejön vagy nem. Újraépítem magam nap mint nap és aztán a családomtól kell még elvennem ahhoz, hogy elindulhassak. Eddig pedig nem térült meg még semmi sem megannyi év alatt. Megpróbáltam számtalanszor alkalmazottként is, de mindig rossz vége lett, pedig 1000%-on tettem bele mindent. Minden tanácsot megfogadtam, hogy működjön bármelyik verzió. Mitévő legyek? A családom számít rám. És nekem is szükségem lenne a sikerre, hogy támogatni tudjam végre a családom. 

Szociális szorongás. Társas helyzetektől való félelem. Újabb önismereti fogalom. Nálam pánikrohammal párosul. Megtanultam kezelni: hullámzóan jelentkezik és a mértéke is változó. Csak egy újabb szelet a mindennapokból, aminek jó nevet adni, megfoghatóvá tenni, mert így szembe tudok nézni vele, és már nem félelmetes.

Nem kell működnie valaminek, csak mert már nem vagyok függő. Egy sorozatban hallottam. Nálam a függőséget talán a depresszióra lehetne cserélni. Nem baj, ha akkor sem mennek dolgok, ha nem leszek már depressziós. Ez kapaszkodót ad. 

Válaszúthoz érkeztem. Ha változtatni akarok minden szinten ezen a helyzeten, akkor el kell határoznom és köteleződnöm amellett, hogy élni akarok. Akármilyen is ez az élet. Hangosan kimondani újra és újra. Leírni. Felírni a tükörre, bárhova, mindenhova. És menni tovább. Csinálni. Élni. Nincs már ebben a köztes létben számomra több. Itt már nem vár rám semmi. És ha én nem döntök, dönt az élet vagy a depresszió, akár tetszik, akár nem. 

Bennszakad. Jó ideje megint minden érzés, gondolat, ami ide való lenne. Egyre nyom. Egyre nehezebb. Lehúz. Fojtogató. 

Állandó negatív vetítés megy a fejemben. Vezetés közben mindenféle balesetek. A munkára koncentrálva mindenféle bukások, hibák, amiket el fogok követni, rosszul fogok csinálni. Párbeszédek előre fejben megírt lehetetlen variációkban. Megalázóak, bántóak, cikik, véresek, mindenfélék. Mindig észreveszem már. Le is tudom állítani. Néha beszélni is tudok róla. De olyan ez mint az árnyékom. Akkor is ott van, amikor nem látom.

Megcsináltam. Kemény fizikai munkával létrehoztam valamit, ami túlmutat rajtam. Megépítettem a fizikai kapcsolatot a gyökereimmel, sok év terápiás munka után túlléptem több generációnyi bántalmazáson, függőségen, és 5000 évet utaztam visszafelé az időben. És most itt egy "újszülött", aki rendelkezik minden bölcsességgel az élethez, él és élni is akar, és én is ezt akarom. Hogy kiteljesedhessen. Idővel, türelemmel, és főleg örömmel és szeretettel. 

"Egy egész örökség áll mögöttünk, miközben megteremtjük a sajátunk." Sajnos elfelejtettem, hogy hol olvastam. 

Nyughatatlan elmém. A legnagyobb fájdalmak közepette, betegen feküdve is csak arra tudok gondolni, hogy mit kellene csinálnom, mardos a bűntudat, hogy haszontalan vagyok, és forr bennem a düh, hogy mikor leszek már jobban. Annyira gyűlölöm a fájdalmat, már minden fajtáját, hogy egyáltalán nem bírom, nem tolerálom. A tehetetlenség vele szemben, hogy a gyógyszerek sem segítenek, megőrjít. És egy percig sem enged pihenni ez a mókuskerék semmilyen teknikával.

Kert. 20 évnyi rossz emlék kapcsolódik hozzá. 20 évig műveltem földeket, mindenfélét, de mégsem értek hozzá, mert tanítani nem tanítottak semmire, csak dolgozni kellett, mint egy robot. Több évig tartott rátalálom a kertünkre. Kis lépésekben kezdtem. Ma már nagyon büszke vagyok rá, akkor is, ha kicsi, kezdetleges, nem is sikerül néha, és ügyetlen is vagyok. Még nehéz minden alkalommal elszánni magam rá, hogy kimenjek, de amikor sikerül, nagyon jó érzés kint lenni. Boldoggá tesz a látvány. 

Ezoteri. Több, mint 10 éve, még szinte gyerek voltam, energetikai dolgokkal foglalkoztam éveken át életvitel-szerűen, spirituális oldalról. Akkor szerettem nagyon, teljesen beszippantott. Énhatáraim és traumatudatosságom egyáltalán nem volt, ami teljesítménykényszerrel párosult - a rendszer áldozata lettem. Sok idő volt feldolgozni, megdolgozni, helyre tenni azokat az éveket, de azt érzem, megtörtént végre. Nagyon jó érzés, megkönnyebbültem. Elképesztő, hogy közben mekkora tudás felejtődött el. Talán újratanulnom, vagy nem. De örömöt és hálát és boldogságot éreztem, hogy most a szükség idején, ez is itt volt.

Gyermekem. Félálomban arra keltem, hogy ölelek valakit. És még félálomban is éreztem, hogy nem fizikai valójában van mellettem ez a valaki. Kislánykori önmagam keresett és talált menedéket mellettem, általam a kívül és belül tomboló viharban. Nem világi kegyelmi állapot volt.

Valamiféle szomorúság telepedett rám. Nem találom az okát, nem értem, csak az érzés önt el mélyről. Igyekszem teret adni neki, de szeretném érteni. Nehezen tudom elfogadni és empatikus lenni vele. Kutatom, hogy miért jött, mit akar tőlem, mi a célja velem? Félelmetes így számomra. Csak ennyi? Vagy tartogat még mást is? Megint elveszítek mindent? Mit tesz Velem? 

Stressz. Szeretném megtanulni a vállalkozáshoz fűződő stresszemet és teljesítménykényszeremet elengedni. Folyton azon parázok, hogy mikor omlik minden össze. Mikor lesz mínuszos a történet és kell úgy abbahagynom, hogy nincs alternatívám és a társamnak kell eltartania. Hogy legalább a költségeimet kitermeljem. Hogy ne izzadjak vért a kommunikációs csatornákon, hogy ne tűnjek el a süllyesztőben. Hogy legyen mindig B és C tervem. Rettenetesen sokat vesz ki belőlem. És hát alkalmazottként nem működök ugye... 

Számkivetett. Mindig is az voltam és vagyok is. Az iskolai éveimről álmodtam. Felnőttkori önmagam ugyanúgy el volt veszve, képtelen volt kapcsolódni, magányos volt és láthatatlannak érezte magát. Csak egy díszlet voltam az egészben. Azt hiszem, már akkor szorongó és depressziós lehetettem. És a környezetem semmit sem vett észre vagy értett meg belőle. Az értetlenség nem is annyira fájt, mint a közöny. Hogy inkább átnéztek rajtam. Én nem nézhetek át magamon többé. Nem tekinthetem magam szellemnek. Vagy felesleges kelléknek. Vagy dísztárgynak. 

Kirekesztett. Ugyanazon az estén az álom folytatódott. Szülőként éltem meg ugyanazt a kirekesztettséget, mint gyerekként. Nincs kitől segítséget kérni. Nincs aki útba igazítana. Nincs információm. Nem tudom segíteni a gyerekeimet. Mindig le vagyok maradva. Mindenki tud mindent, csak valahogy hozzám nem jut el semmi. Mindenki tudja, mikor mit kell tennie, én meg csak próbálom utánozni őket, de igazából mindenből kimaradunk. És közben a gyerekemről sem tudok semmit, hogy hogy boldogul. Nem indult jól a reggel. 

Működik. A hálanapló. Nem tudom, hogyan. Hetekig gépiesen írtam monoton a kötelezőket, mint család stb. Néha tudtam őszintén is írni ezt-azt. Inkább csak a kötelességtudat vezérelt, hogy feladatot kaptam. Aztán pár hét kimaradt, elfelejtettem. Aztán testileg megrogytam kissé, ami persze lelki és mentális terheltséget is jelentett. És amikor újra elővettem, valami megváltozott. Őszintén írok, szívből és sokat. És örömmel írom le 20-25 alkalommal is, hogy hálás vagyok. Ettől még bipoláris depresszióm van, de ez egy jó irány most.

Nem hülyeség. Dühös leveleket írok. Disztingválás és asszertivitás nélkül. Szigorúan papírra, tollal. Meglepődtem, hogy pár perc alatt mi minden tud kiömleni belőlem. Az első még nehezen indult, de azóta könnyedén írom meg őket. Magamnak. Aztán tűzbe kerülnek. Szálljanak messze a széllel, vigye tőlem minél messzebbre. De sokkal könnyebb így az élet. Senkit nem bántok, senkit nem átkozok meg, és megtapasztaltam, hogy szabad dühösnek lennem, nem kell állandóan tojáshéjon lépkednem, amikor mások bántanak, de magammal sem kell cipelnem a nehéz érzéseket. És nem csak személyeknek írok. Segít átlendülni a mélypontokon, és nem kell keresnem egy személyt, aki ezt elbírja erőben és mentálisan, hogy meghallgassa. Csak toll es papír kell, és mehet tovább az élet. Amilyen egyszerű, olyan nagyszerű. 

Hálás vagyok a fájdalomért. Mi ez a marhaság amúgy? Mert tényleg az vagyok. Nincs bennem düh miatta. Teszem amit tudok, ahogy tudok, de rezigNáltan fogadom az újabb tüneteket és panaszokat. Valahogy mindegyiket sikerül könnyen és hamar integrálni az életembe. És csak kevéssé frusztrál, hogy nem tudom az okokat, csak tippelgetek. Aztán ahogy jön, úgy megy. Hónapok óta egyik a másik után. De miért érzek hálát ezert? Mert amúgy semmi jó nincs benne. 

Apaseb. Orbitálisan nagy. 15 éve dolgozom azon, hogy feldolgozzam a bántalmazást, tárgyiasítást, elhanyagolást, hibáztatást, kirekesztést, büntetést, elutasítást és a többit. Hogy gyógyítsam a sebeket és betöltsem az űrt, és a magam helyén kezeljem apámat és magamat is. De még mindig utolér, hogy bántja a többieket, hogy az utolsó lélegzetéig ezt fogja tenni. Fáj, hogy ő már régen nem ember, hanem a saját traumáiban feloldódott mérgező massza. Elképesztően nehéz elgyászolni élő valakit, aki még a távolból is képes újabb sebeket okozni a rokonokon, ismerősökön keresztül. És óriási feladat, hogy már ne akarjak a helyébe lépni, mint annyi éven át, hogy kárpótoljam, gyógyítsam az általa okozott sebeket, mert megértettem, hogy nem tudom megtenni - erre csak ő lenne képes. 

Test-üzenet. Néha elgondolkodom rajta, hogy talán azért vagyok most ennyire beteg, azért hullik szét a testem, és azért veszti el lassacskán minden testrészem és szervem a funkcióját, mert meg kellett volna halnom az eredendő betegségemben. Az lett volna a feladatom, hogy belehaljak, és talán így tudtam volna beteljesíteni, hogy az eredendő családom másképp élhessen. A halálom lett volna az ő megváltásuk. De én a saját életemet választottam, és utódokat szültem, és mintát törtem, és véget vetettem a bántalmazásnak. És most talán ezért szenvedek ennyire. Talán meg kell tanulnom együtt élni azzal a fájdalommal fizikálisan és mentálisan is, amibe bele kellett volna halnom. Mert én úgy döntöttem, hogy én magam vagyok az élet, és mert az élet él és élni akar. De mi van, ha halálra születtem? A jelenből nézve a pokolnál is rosszabb lenne, ha nem lennének a gyermekeim, de megváltoztathattam volna az eredendő családom és a magam sorsát? Az élet a maga módján, de kegyetlen választ adott. Látom a testvéremen, hogy a gyermeke halála óta csak még rosszabb minden - egy ártatlan gyermek sem tudta megváltoztatni azt, aki maga nem akarja. 

Sírtam. Végre sírtam. Csak úgy, mert erre volt nekem szükségem. Magamért. Kértem a kezelőmet, hogy most nem szerelni szeretném a testem, mint egy elromlott gépet. Gondoskodásra van szükségem. A bábámtól kértem egyszer ilyet életemben, de akkor dühből, mert a rendszer tárgyiasított. Ez volt a második alkalom, de az utolsó pillanatig vacilláltam rajta, mert féltem tőle. A gyógyító érintés erejétől. Nagyon szerencsés vagyok, hogy megtaláltam a számomra jó szakembereket, és most is értett engem. A terapeutám is megmondta, hogy a testemmel békét kötni nem a beszéden keresztül tudok, de minden lehetőséget szabotálok magam előtt. Kivéve most, de ehhez is el kellett érnem azt a kimerültségi szintet, ahol az elmém már nem tudott tiltakozni és megakadályozni. És jó volt. Jó volt átélni és jó volt sírni. Így most megvan az irány, hogyan építsem le az elmém és a testem közé épített falat. 

Testbe érkezés. Hosszú-hosszú évek munkája volt levetkőzni azt a karmikus nézetet, hogy megérdemeltem minden bántást, kínzást, de elhanyagolást és szenvedést, mert előző életeinkben biztosan én bántottam őket. Szerintem egy újjászületésnél a felnőtt feladata, mert ő a tudatos és cselekvőképes a kapcsolatban, véget vetni a lelkek közti háborúnak. Szóval én most próbálok megérkezni a testembe. Nem eltompítani, nem elnyomni, nem hurráoptimizmussal bevsapni, hanem megérkezni az itt és mostba. Hogy mi is ő, ki is ő, mit érez, mire van szüksége. Egyfajta meditáció ez is. De nem akarok csinálni vele semmit, nem kérem semmire, nem lazítom el, nem győzködöm semmiről. Csak odaadom neki a teljes figyelmem és hagyom az elmémnek, hogy befogadja őt, elfogadja őt, megértse és legeslegfőképpen megismerje és elfogadja őt, bele tudjon végre helyezkedni a lelkem közel 40 év után a materiális világomba. 

Utánzó. Az egyik labirintusjárás során rá kellett jönnöm, hogy úgy segítek néha másoknak, ahogy a szüleimnek szerettem volna. Hogy pokoli fájdalmak között is megyek tovább. Nem kérek időt. Eljátszom a tökéletest, pedig lehet, sokkal többet adnék az őszinteséggel. Hogy ez nekem most fáj - Neked ez mit jelenthet? És ezt általában addig viszem így, amíg szó szerint összeesek. Azért lettem segítő, hogy mindenkiben a szüleimet menthessem megy egy kicsit? Hogy a bűntudatomat enyhítsem, hogy őket nem, de másokat tudok támogatni? Közben látom a családi mintát, hogy anyám is, nagyanyám is utolsó vérig szolgálta a felmenőit, akik sohasem köszönték meg, és sohasem szerették jobban őket ezért az áldozatért. 

A kezeimmel látok. Régóta mondogatom. Ezért is olyan fontos számomra az érintés. Kisóvodás korom óta szemüvegem van és ez csak akkor zavar, amikor újat kell csináltatni. Pár évig toltam a bullshit energetikai kezelős áldozathibáztatós dumát, hogy nem akarom látni a valóságot. Hát végül is több mint 30 év kellett hozzá, az tény, hogy eljussak hozzá, de ettől még nem lettek sas szemeim az elmúlt években, ahogy a kilók sem olvadtak le rólam egy csettintéssel a terápia hatására sem. Teljes mértékben párhuzamba tudom állítani azzal, újszülöttként fejletlen a látásunk, nekem csak a takaróm érintésre adatott meg. És szemüvegem is közvetlen a műtét után lett, addig nem volt. Annyi év pokol után ki akarja látni a még több szarságot, a közönyt, a kegyetlen vilagotz? Ami azóta sem lett jobb hely igazán. De a kezeimmel azóta is csodát tudok tenni, néha úgy érzem. És sokkal őszintébben és tisztábban látok vele, mintha csak a szememnek hinnék. A kezemnek nem lehet úgy hazudni és nincsenek titkok, mint ahogy a szemembe hazudnak olykor. Nem csoda, hogy az eredendő családom semmiféle érintést nem fogadott és tűrt el tőlem. Most sem vagyok való mindenkinek ezzel a "látással". 

Mintha. Álmomban megtörtént mindaz, amitől rettegek és nem is tudtam, ennyire félek tőle eddig. A szülői házban voltunk - a szüleimmel. Az egész családom, barátokkal együtt. És ugyanszok a játszmák, ugyanaz a részeg és másnapos és kiszámíthatatlan és érzelmi zsarolós szituk tömkelege, amiben életem nagy részében éltem. És az értetlenség, hogy ez miért mérgező, miért rossz. És nem tudtam menekülni. Nem volt támaszom. Ott kellett volna hagynom a gyerekeimet - ha csak kis időre is. Borzalmas volt. De megerősödtem és tisztán látom, mennyire jó döntés az, ahogyan most élek. Most már csak azon gondolkodom, miért volt szükségem erre az álomra?

Spekuláció. Fellázadt a testem. Önmaga ellen fordult. Közel 40 évig lebegtem a "nem tudom, hogy akarok-e élni" ködében, csináltam a rutint, amit az első napoktól kezdve megtanultam az eredendő családomtól - a bántást, onbántást. Most pedig itt vagyok, élni akarok, szeretek és szeretnek, és nem akarom bántani magam, nem kérdés, hogy mi az irány, hogy jó helyen vagyok-e, hogy együtt tudok-e élni mindennel az elmúlt életemből. De a testem minden porcikája fájdalommal, bénulással, gyulladással és egyebekkel reagál. Megértem őt egyébként. Végre figyelek rá. Kíváncsi és próbára tesz egyaránt. Például elvonási tünetekkel. Durvákkal. Hiszen egész életemben függő voltam a bántalmazás felé valamilyen formában. A szeretni néha nehéz. Nem adom fel. 

Teória. Miszerint a testnek pihenésre van szüksége, hogy utolérje a mentális és érzelmi gyógyulás folyamatait. Látok benne rációt, ha a fordítottjából indulok ki, hogy a stressz is bizonyítottan képes fizikálisan megbetegíteni az embert. Csak azt nem tudom, hogyan tehetném ezt meg. 

Nem rózsaszín. Számomra sem a gyógyító sírás, sem a gyógyító érintés. Mert ahhoz, hogy hasson, először alá kell merülnöm. Át kell mennem a poklon. Nem örömömben zokogtam, hogy már öklendeztem. Évek alatt jutottam el addig, hogy az érintést érezzem is. És a felszabadulás és megkönnyebbülés egy folyamat, ami ott elkezdődik, és dolgozik bennem tovább - dolgozok vele tovább. Munka, munka, munka. 

Megérkeztem. A testembe. Szó szerint szédülök tőle. Még nem állandó az állapot, de zsigerig hatoló. Megfogalmazhatatlan, megfoghatatlan, leírhatatlan. Itt van. Itt vagyok. Ez az én testem. Ez vagyok én. Üdv Néked, idegen. 

Fájtam. Éveken át annyira fájtam. Nincsenek rá szavaim. A javát megtanultam elrejteni, csak néha kerekedett felül rajtam. De a mai napig próbálom tartani a kontrollt, hogy semmi ne látszódjon rajtam. Aztán a műtét alatt átélt sokkal a fájdalomnak vége lett, de az őrszem és a kontroll maradt. Most bontogatom le ezt a falat. 

Féltem. Annyira nagyon-nagyon féltem. El tudsz képzelni egy éppen csak 4 éves gyereket, akit 4 felnőtt alig tud lefogni? Micsoda rettegés. Aztán filmszakadás - altatógáz. Ott szakadt meg a kapcsolat a testemmel. A testem és én. Külön életet éltünk. Egymás mellett. Több mint 30 év kellett és sok év terápia, hogy képes legyek ezzel a félelemmel szembenézni. Hogy újra kapcsolódni tudjak vele. Hogy merjem érezni és ne haljak bele, és ne őrüljek bele. Hogy test és lélek újra egy legyen. Hogy ki tudjam sírni magamból. Apránként. Szinte felfoghatatlan, hogy nincs, nem lesz többé.

Csecsemő. Hol mentális, hol fizikai okokból, de feküdtem már többször magatehetetlenül. Most az érem másik oldalát tapasztaltam meg. A soha meg nem kapott ölelést, gyengédséget, kedvességet, simogatást, érintést, átsegítést tudatosan emeltem be a terápiámba. Mozgásterápiára a különféle időszakos, de egymás után jövő mozgáskorlátozottságaim okán nem jutok el. Így elneveztem érintésterápiának, és addig szeretném csinálni, amíg a kíntól, a fájdalmon át, az ürességen keresztül elérem az öröm állapotát. Tudatosan, saját döntésemből és szabad akaratomból szeretném megtanítani a testem és saját magamat is a testben levés örömére. Amit csecsemőként kellett volna.

Anya lettem. A sajátom. Érintésterápia közben, amikor először megérkezett hozzám gyermekkori fájdalmam és a félelmem, akkor az anya után kiabáló gyermek voltam - és válaszoltam rá. Anyámat hívtam és én végre ott voltam. Öleltem, vigasztaltam. Itt vagyok, vége van, nincs többé fájdalom, hallak, szeretlek, sajnálom, nem a Te hibád, bocsáss meg, már nincs mitől félned. És csak ismételtem, ismételtem, ismételtem - újra és újra. 

Erőltetem. Hajtom, erőszakolom magamból a gyógyulást. Erőszakkal végzem a gyógytornát, kinevetem a fájdalmat, félvállról veszem a részleges bénulást, veszélybe sodrom magam, hogy balesetet szenvedek és tudomást sem veszek róla, el sem mondom senkinek. Amíg mindez egyszer csak tudatosodik és akkor az elmém végre megadja magát. Akkor újra megérkezem önmagamba, és gyakorlom, hogy meghalljam a testem, és azt adjam neki, ami szerinte jó neki, és nem azt, amit én gondolok jónak. És még segítséget is kértem hozzá. Lépésről lépésre. 

Minták. Félig lebénult fél lábbal elég sok lehetőségem van végiggondolni, hogyan kezelem a helyzetet. Például egy hétig nem jelentkeztem orvosnál, amíg szó szerint pofára nem estem és összezúztam magam. Újabb egy hét kellett, hogy a kéznél lévő mankó eszembe jusson és használjam: bár csak szégyenérzettel megy még. Azt hittem, a gyógytorna itthon nekem is épp elég lesz: ahhoz, hogy a következő napon is ugyanúgy csináljak mindent, akár 12 órában. Érzem a terhét, hogy anyám sem és én sem "maradtunk ott a műtőasztalon", ahogy nagyanyám fohászkodott érte. Látom a mintát, hogy ugyanúgy a harmadik gyerekkel és utána roppantam teljesen össze testileg és lelkileg, mint az anyám. Látom a mintát, hogy mennyire félek még egy várandósságtól, és bármire képes lennék, hogy elkerüljem, hogy ne kelljen abortuszra mennem, ahogy neki kellett - de az én jelenlegi megoldásaim sem egészségesek. Eddig látok most.

Bölcsesség. Egy hatalmas esésből lett megint. Megyek előre, de nem nézek a lábam elé, nem figyelek a mostra, közben szerelem a múltam egy darabját, szó szerint és átvitt értelemben is, mert egy jobb jövőt szeretne, ami miatt amúgy folyton aggódom. Mi volt akkor, mi lesz belőle. De mi van most? De tényleg. Mi van most? Mi van most velem? Mi történik velem? Osho szerint: Kompromisszum - tudom, hogy össze vagyok zavarodva.

Önmagam. Valakik szerint a gyógyszerek mellett nem lehet önmagam. Nem igazi fejlődés, nem tettem meg mindent, még sehol sem tartok, stb., ha csak gyógyszerek mellett tudok önmagam lenni. Egyszer majd talán eljön az idő - vagy nem. De attól még én én vagyok. A gyógyszerekkel együtt vagyok aki vagyok, és én most így vagyok önmagam, így vagyok OK, így vagyok rendben. De sajnos még fájnak az ilyen megjegyzések - ezért beszélek róla elképesztően ritkán, mert akkor is van, hogy megbánom. 

Bénaság. Megrekedtem benne és érzelmileg, mentálisan sem tudok mozdulni semerre. Még toporogni sem toporgok. Csak néha elbicegek ide vagy oda. A legminimálisabb a mozgásterem minden téren. Nem jó érzés. Nem tudok befogadni, nem tudok változni, nem tudok lépni igazán. A környezetem meg csak egyre sulykolja. Pályázzak ide. Keressem meg azt. Csináljam amazt. Sodródni sem hagynak. Érezni sem hagynak. Fájni sem hagynak. Panaszkodni sem hagynak. Gyengének lenni sem hagynak. Lépni sem hagynak. Gondolkozni sem hagynak. Gyógyulni sem hagynak. Választani sem hagynak. Békén sem hagynak. Létezni sem hagynak. Mert mi van, ha én mégsem nem bánom, ha így van most, ahogy van? 

Kibaszott elvárások. Tegnap ennyit tettél? Ma többet kell. Múlt héten ennyi ment, most több kell? Már elkezdted, edzettél 3x? Hol az eredmény? Utálom ezt a dirigálást a fejemben.

Bevillanás. Vezetés közben volt egy. Detektáltam félek mindenféle oszlopszerű dologtól, mindenféle indok és előzmény nélkül, és azonnal rájöttem, hogy miért. Anyám egy hasonló helyzetben törte össze a gerincét autóbalesetben - ez is egy olyan esemény, ami apámhoz láncolta. Azon leszek, hogy ehhez társuljon majd oldódás is bennem.

Baleset. Én voltam a vétlen. De mégiscsak megtörtént. Enyhe agyrázkódás. Ráadásul eufórikus örömben voltam - teljes figyelemmel a vezetésre koncentrálva, de egy nagyon jó edzés után voltam tele endorfinnal. Annyira nem tudom hova tenni a történteket. Nem tudom elhelyezni a saját kis univerzumomban. 

Gépezet. Bénulás, gyógytorna, kezelés, orvos, diagnózis, gyógyszerek, vizsgálatatok, műtéti terv, alkalmazkodás, konzultáció, edzéstervek. Baleset, segélyhívó, tiszta és világos helyzetfelmérés és kezelés, cselekvés, biztonsági intézkedések. Tiszta fej. Minden megvan, megyek előre, csinálom, intézem. De hol van a lelkem? 

Bezárultam. Még friss és gyenge volt a kapcsolatom magammal és gyorsan véget is ért egy váratlan hatásra. Ma érintésterápián újra találkoztunk. A Belső Gyermek nem akart kapcsolódni. Aztán a Belső Anyából kibukott a kérdés: akarsz Te élni? 

B. Gyermek: nem. 

B. Anya: Én igen. 

A B. Gy. meg akar halni. A B. A. küzd az életéért. Hogyan tovább?

Ismeritek a Mielőtt megismertelek című könyvet? Az egyikük Will, a másikuk Lou. 

Meztelenség. Az elmúlt napok rémálmait le tudtam fordítani a saját értelmezésemre. Minden rémálom végén meztelenül kell tömegek között végigmennem. És rájöttem, hogy minden való-életbeli kudarcom végén meztelenül feküdtem a műtőasztalon. Kétszer. Mindig is a saját kudarcomnak tekintettem a műtéteket, hogy nem tudtam legyőzni a betegségeket, amiket képtelenség lett volna és belehalhattam volna mindegyikbe. Egyszer pedig a szülészeti erőszak áldozataként a szülőágyon. Szóval lehet, hogy érdemes lehetne a szexualitást és a meztelenséget egyelőre szétválasztanom, hogy előbbre jussak itt is, ott is. 

Nem fájt eléggé. Dr Bubó mondta még nagyon régen. Amíg nem akadályozott semmiben a sérvem, éltem vígan az életem, eszembe sem jutott volna fürdőruhát venni és úszni menni. Ilyen testtel? Még ha fizetnek érte sem. De lebénultam, műtét vár rám, most már nem érdekelnek a vélemények, élni akarok első sorban. 

Bipolaritás. Ez egyik felem nagyon akar élni: szakemberek garmadája, gyógyszerek sokasága, kezelések tömkelege, eszközök halmokban, mindenféle naplók, kapcsolatok stb. A másik egyáltalán nem: dühös, eltaszít, lázad, lehúz, lebénul, balesetek stb. Eddig kívülről küzdött az egyik, hogy jobb legyen és nézte, hogyan rombol le belül mindent a másik. Most az érintésterápia hatására egy testbe kerültük, összezárva. Hogyan tovább? 

Anya. Az autóbaleset óta hiányzik egy anya. Nem a vér szerinti. Ő nem segített, ha kisgyerekként hánytam éjjel - elküldött felmosni és leszidott, hogy foltos lett a padló. Nem vitt el orvoshoz, amikor eltörött a kezem - csak szidott, hogy panaszkodok és nem segítek takarítani. Sorolhatnám, de így érthető, hogy őt már nem hívnám, ha baj van. Persze sokáig hiányzott ő maga, de szerencsére ez már elmúlt. De egy valódi anya mégis nagyon tud hiányozni a napokban. Gyakorlom, hogy tudjak magamhoz fordulni, magam számára is elérhető legyek. 

Szabadon és könnyedén akarok élni. A testi és mentális korlátaim tömkelege nélkül. Ennyi év után még mindig itt vekengek és az életemért küzdök és semmi sem lett könnyebb. Az érzelemszabályozás persze már jól megy, a traumáim jó része már feldolgozva, de a hétköznapi életem még mindig mindennapi küzdés és korlátok elviselhetetlen terhe. Alig van munkám, alig van pénzem, a kezeléseim meg csilliárdokba kerülnek, és képezni sem tudom magam.

Divergens. Gyűlölök az lenni. Amikor mások azt mondják, hogy különleges vagyok, hogy amit adni tudok másoknak az páratlan és egyedi, pótolhatatlan és értékes, akkor csak azt hallom, hogy éhen fogok halni.

Kérlek. Most az egyszer hallgass rám. Fogd vissza magad. Kalóriák, kilométerek, ellenállás, fokozatok, percek és órák. Megannyi sérülés 1-2 hónapon belül. Legyen elég. Ezúttal lehet végre másképp. Kérlek, ne bántsd magad újra. Kérlek.

Önbántás. Az önismeret önszeretet nélkül egyenlő az önbántással. Ismételd. Újra. És újra. Az önismeret önszeretet nélkül egyenlő az önbántással. Ismételd. Az önismeret önszeretet nélkül egyenlő az önbántással.

Nagyszájú. Sokszor hívtak így gyerekként. De hogy valójában mennyire, az talán ma derült ki, amikor könyékig volt a kezelő a számban, hogy ne fájjon állandóan az állkapcsom a folyamatos szorítástól. Közben - már nem meglepődve - fogadtam az érzés-emlékeket arról, hogy sosem volt szabad sírnom és sosem lehettem dühös. És ahányszor lelazult az állkapcsom, annyiszor szorult ökölbe a kezem - egyfolytában azt rázogattam közben. Meg az is eszembe jutott, hogy ezt disztorzióként továbbadtam mindegyik gyerekemnek - csecsemőként kezelték őket az arcukkal.

Költői kérdésözön. Nincs már aki válaszoljon, mert már nem tiszta a tudata, vagy nem tudja az igazságot, vagy nem mondja el - ahogy soha nem tette "minek firtatni a régi dolgokat" jeligére. Vagy már nem léteznek az orvosi iratok, vagy ha mégis, akkor hamisak - ahogy azt sokszor tapasztaltam sajnos kétes esetekben. 

Iker. Mióta az eszemet tudom, azt érzem, volt egy ikertestvérem, aki meghalt. Egész életemben mindig minden külső személy is ezt hajtogatta, csak a származási családomban nem került ez soha szóba. Az ultrahang még ma sem 100% garancia, még most sem lehet mindig mindent látni rajta, pláne 40 évvel ezelőtt. Több érzés-emlék is elfogott. Talán elvetélt vele az első trimeszterben, ahogy én - és fel sem fogta, ahogy én sem, csak aztán én kaptam segítséget, támogatást. Talán szülés közben derült ki, hogy halott, és talán el sem mondták neki sem, hiszen szült egy egészséges gyermeket, nem kell tudnia róla - még ma is megtörténnek hasonló esetek. Vagy ha tudott róla, akkor lehet, nem mondta el soha senkinek és kb ebbe őrült bele mellettem a gyermekágyban - ez a lehetőség adna választ a legtöbb szenvedésre. Az érintés-terápia napjára kelve - ami közben ezek az érzés-emlékek elárasztottak - azt álmodtam, hogy szültem, egy régi kórházban, és hazaküldtek a csecsemő nélkül, és követeltem, hogy vigyenek vissza a kórházba hozzá. Másnap visszavittek, de sehol sem volt a csecsemő és halálra rémült tőlem minden nővér és orvos. Csak ébredezve fogtam fel, hogy álmomban nem fogtam fel, hogy meghalt. De az az őrület semmihez sem hasonlítható. 

Változás. Akaratlanul definiáltam magam egyetlen szóban terápia közben. Mostanában egyre többször futok bele, hogy egy szóban mondjam meg hogy, nekem mit jelent a..... A szülés például transzformáció. A hivatásom életmód/szemlélet. És ha ott állnék a Jóisten előtt, aki megkérdezni, hogy "Lányom, ki vagy Te?", akkor most már tudnám a választ. Ami azt illeti, sokszor transzformatív és az életmódomból/szemléletemből fakad. 

Ünnepelek. Elég volt az ünnep nélküli életből. Szívből megérdemlem. Hogy megveregessem a vállam és ne sértegessem magam, ha megdícsérnek. Egész eddig úgy éltem, hogy ha mertem örülni, mindig attól rettegtem, mekkora büntetést kapok érte - mert tényleg ez volt az életem a férjem előtt. De ennek véget akarok vetni. Akármi is jöjjön az öröm után, a jól végzett munka megérdemli az elismerést. Én pedig keményen dolgozok.

Bele fogok halni. Üvöltöttem ki a kocsiból edzésre indulva a férjemnek búcsúzóul. Életemben először mertem ennyire őszintén kimondani, hogy fáradt vagyok, hogy nehéz lesz és félek és fáj, de mennem kell tovább. Olyan volt, mint a szülésemnél a holtpont, amikor már semmi sem jó, de ez van. 

Egyirányú utca. Ebben sétálok most. Megállhatok, de csak a rokkant parkolóban lesz helyem. Kezdi felülírni a kezdeti félelem adta motivációt a valódi munka realitása. Ez is olyan, mint a szülés: csak egy út van, a gyereknek meg kell születnie. Hát én most akkor összelegózom magam - ahogy tudom, amennyire tudom. Meglátjuk. 

Fáradtság. Sz@rfej vagyok tőle. Mentálisan és érzelmileg a munka, fizikálisan az edzés merít ki, és a családomnak semmi sem marad hetek óta belőlem. A gyógyszerekről is napközben könnyebben elfelejtkezem. Dolgoznom muszáj, edzeni muszáj - de fáj így látnom a családomat.

Vizuális reset. Állítólag már az is elég, hogy ha 2 percre letakarjuk a szemünket és olyasmi hatást érhetünk el, mintha újraindítanánk az agyunkat. Mint amikor újraindítjuk a telefont és töröljük a sütiket. Nekem 40 perc kell, hogy leálljon az agyam. Több hete, heti többször csinálom, és 40 őrülthosszú perc, mire kitisztulok. Nagyon durva, mit művel az elmém velem. 

21 nap. Állítólag 3 hét alatt ki lehet alakítani egy új szokást. Én megint a másik végén vagyok a dolgoknak. 6 hét után sem érzem, hogy ez hosszú távú és fenntartható lesz, pedig működik, OK vagyok vele én is, a család is, nem éhezem, eredményes is, nem követel fenntarthatatlan áldozatot. Mégis. 

Apróság. Szeretném látni, értékelni. Még nem tudom, hogyan csináljam. Vannak eredmények, érzem őket a testemben, hogy jó úton vagyok és jól csinálom. A visszajelzések is megvannak. De a szemem nem engedi látni magamat, és ezért a szívem is hamisan dicsér. 

Számolok. Mindent és mindenhol. Betűket, perceket, ismétléseket, edzéseket - közben az ismétléseket, napokat, gyógyszereket, kilókat. És a pénzt: férjem álmai elektromos autóját megvehettük már volna a kezeléseimből, gyógyszereimből, orvosokra költött pénzből. Lehet, hogy használt lenne mondjuk, de az is több millió.

Magánellátás. Nem vagyok kényes fruska, az egészségügyi traumáim mellett is próbáltam az állami ellátásban boldogulni. Csak éppen nem lehet. Néztek hülyének. Diagnosztizáltak félre többször. Észre sem vették, hogy baj van - utólag derült ki magánellátásban a hanyagság. Nem volt szerintük elég súlyos a problémám. És sorolhatnám. Ezért nincs támogatásom sem az orvosi kezelésekre, se a gyógyászati kezelésekre és eszközeimre, se a gyógyszereim javára. Az egész családtól sokat követel, hogy én jól legyek, mert különben már lehet, a föld alatt lennék. 

Kényszer. Napok óta nógatom magam, hogy írjak. Mert valami megint gátat akar szabni, gubózni akar, belémfolytani. Hagytam neki pár napot, aztán valahogy rávettem magam. Erővel felülkerekedni magamon, a rossz szokásaimon - utálatos meló. 

Láthatatlan árva. Tanultam egy új kifejezést, ami segít jobban megfogalmazni a gyermekkori érzéseimet, amiket eddig csak körülírni próbáltam. Amikor mindkét szülő "láthatatlan" szenvedélybeteg a külső környezet számára, a gyermek meg magára marad a családban és az otthonában. Ez egész jól leírja, miért éreztem folyton, hogy nekem igazából nincsenek szüleim, és nincs családom. És miért gyászoltam el őket még életükben. 

Reggelek. 15 éve próbálkozom a reggeli jó napindító teknikákkal. 5 év elvakult spiri dolgok: meditáció, leborulás, mantrák, energetikák. 5 év mély depresszió. 5 év terápiás út. És most megtaláltam, de nem nekem kellett feltalálnom szerencsére - az Ujragondolón olvastam. Mit akar ma Velem az Isten? Hitet ad, hogy bármi vár is rám, velem van, nem vagyok egyedül, számíthatok rá, vezeti a kezem - persze ha én is teszem a dolgom. Nem tőlem akar valamit, nem kihasznál, nem büntet, nem méreget, nem kell teljesítenem valami megugorhatatlant. Vigaszt nyújt a félelemben, hogy egy újabb napot kell túlélnem és tartalommal megtöltenem. 

Jelek. Mindenhol keresem, kutatom, látni vélem. Miért én? Ha nem veszem észre a biciklis fejcsóváslását előttem, lehet, hogy már nem élnék. Hogyan történik mindez? Miért velem? Hogyan kell ezt érteni? Mi van a felszín alatt? Mik a mélyebb rétegek? Találkoztam egy hülyével a sokból, jól vagyok, megoldottam, megy tovább az élet. De csak menne. De nekem megállt az idő. Mert érteni akarom. Mert valamit BIZTOSAN ROSSZUL CSINÁLOK, amiért ez történt velem, és tudnom kell, bármi áron, hogy mi az. KI KELL JAVÍTANOM MAGAM. Különben értelmetlen volt a halálfélelem és az egész sokk meg minden. És a hiba bennem van, hiszen velem történt, a részese voltam. Ésszel már tudom, hogy ez egy belémnevelt rossz minta, és túlzás is. 

Hányok. Szó szerint, így nem maradnak meg bennem és nem szívódnak fel a gyógyszerek. Ez még csak a második éjszaka, egyetlen nap telt el, de már itt van az inszomnia, a sötétedő gondolatok, a szüleimen lamentálás, a kapcsolatteremtés nehézségei, a kínzó haszontalanság és enyhe halálvágy. Nem könnyíti meg a gyógyulást, még ha "csak" egy borzalmas vírus is, és tudom, hogy elmúlik. De a bűntudat már szétmardos, hogy mi mindent nem tettem meg, nem dolgoztam, nem edzettem, nem kezelődtem stb. Ilyenkor nagyon nehéz elfogadni, hogy ennyire függök tőlük és egyre csak feltolul bennem mások hangja, ahogy megjegyzést tesznek rá. 

Megérintettem. A legnagyobb görcsök közepette szeretettel megsimogattam, ami fáj. Soha nem történt még ilyen velem. 

Szétvertem. Órák óta olyan migrénem volt, amit 3 különböző gyógyszer dupla adagban és hideg borogatás meg társai sem enyhítettek. Annyira kikészültem, hogy szétvertem fájdalmamban a mellettem lévő vödröt a kanapén, ami hányásra volt odakészítve. És közben elmondtam a férjemnek, hogy nem érdekel a vödör, nem múlik rajta semmi, de valahogy le kell vezetnem a fájdalmam. Üvölteni nem volt erőm és azt hallották volna a gyerekek. Ezt meg nem látták. Én meg közel 40 év után nem erőszakoltam meg magam fájdalmamban.

Őrangyal. Nem volt részemről szándékos, hogy azzá vált általam, évek teltek el, míg egyáltalán rájöttem, hogy az lett. De nem ez a valódi feladata az életben, nem ezért született, a saját életét kell élje. Így hát megköszöntem neki mindent, és "feloldoztam" amennyire hatalmamban áll. Boldogulok, ígérem. 

10 kg. Ünnepelnem kellene. Megígértem magamnak. Vettem is egy számmal kisebb ruhát. De belül ugyanúgy érzem magam, a tükörben ugyanazt látom. A mérleg mutatója hiába mutatja a tényeket, én belül nem változtam a külsővel. Eddig ez a helyzet csak a visszájára fordult. Valahogy változtatni kellene ezen. A belső változásaim nem látszanak kívül, a külsők meg belül. Össze kellene hozni a kettőt. A tudatosítás most az elsődleges lehetőségem. 

Vallomás. Mely szerint én bevallom, hogy nyomot akarok hagyni, miközben megszabadulok magamtól. "Egy napló nem arra való, hogy nyomot hagyjunk a világban. Ellenkezőleg. A hajnal vagy az éjszaka csendjében épp ahhoz segíthet hozzá, hogy megszabaduljunk önmagunktól."(Pilinszky János 

Sorskönyv. Az enyém az lett volna, hogy anyám elvetet. Ehelyett az érzés-emlékeim szerint laborvegyszerekre vágyott, de félt egy beteg gyermektől, majd csempét és egyebeket hordott mindenórásan is az építkezéshez. Feldmár Andrástól olvastam erről az egészről, és hogy ezért félek örökké, hogy nem kellek, és ezért akarok örökké megszakadni. Ez most különösen fontos nekem: hogy ne szakadjak meg többé. A bénulásból kifelé és a műtétre való felkészülés alatt. És a műtét alatt se, és a lábraállás során sem. Most szeretném ezt a leckét megtanulni végre. Ez eléggé fáj már ahhoz - Dr Bubó után szabadon, hogy valóban gyógyulni akarjak, ne elpusztítani magam.

Funkció-gyerek. Szintén Feldmárnál olvastam. Azért születtem, hogy boldoggá tegyem anyámat. "Majd én segítek neki" - egész' pontosan. Ezt tőle is hallottam, nagyanyámtól is. Apám utolsó mondatai között is ezek voltak a sarkalatosak, hogy én tehetek anyám állapotáról és nem vagyok képes örömet szerezni neki, ezt ő már nem bírja, ezért megtagad, és neki nincs többé lánya. De ez mára már csak egy kifejezés szerencsére, ami segít könnyebben leírni a történetemet. Egy visszacsatolás, hogy az én elmém nem bomlott meg az atipikus működése mellett sem. 

Kínoz. Az elmém egy kínzókamra tud lenni saját magam számára, és ha nem figyelek (nem szednék gyógyszert, terápia nélkül élnék), a környezetem számára is az lenne. Iszonyú, hogy milyen dolgokra képes, bele tudnék őrülni, hogy elfelejtettem egy fontos gondolatot, egy szócikket ide mondjuk. Képes lennék körömmel tépni - karmolni magam. A fejemben forog a film, ahogy démonként buzdít, hogy tegyem meg. Fogalmam sincs mi tart vissza tőle amúgy. Ez történhet az autistákkal? Azt hiszem, a régi énem mások bántásában oldotta ezt fel - vagy még néha most is? Ez lehet az árnyékrészem? Pofonvágás-szerű élmény ezt így először tudatosítani.

Mit válasszak? A kérdés költői, a vírus elmúlt, a bénaság visszatért. 3 nap görcsök, hányás, fájdalmak, láz és hasmenés közepette, és úgy járkáltam az illemhelyre, mint az álom. Még oda is értem. Nem fájt, nem szúrt, nem zsibbadt, nem lifegett, nem bicegtem, nem is létezett - tökéletesen engedelmeskedett. Sehol egy pánikroham. Sehol egy inzulinos migrénes görcs vagy látásvesztés. Most meg. Minden a "régi". 

Bátorság. Annak tartom magam. Igenis leírom, kimondom, akármennyire nagyképűnek is érzem magam tőle. A vízióim, hogy milyen nagyszerű dolgokat tanultam és azok milyen sokat adhatnak másoknak, mennyire fontos ez az embereknek és csoportoknak körülöttem, szavakban nehezen kifejezhetőek - ezt a férjem tudja a legjobban, aki szponzorálja őket. Úgy jön ez ide, hogy sokszor azt is sejtem / érzem / látom, hogy mennyire nehéz lesz megvalósítanom, eljutnom az emberekhez és hasznot kovácsolni belőle magamnak is, és főleg anyagilag a családomnak, mert én én vagyok. De mindig belevágok. És hosszú évek óta csinálom. Beleadok mindent, amit éppen tudok. És félek. Ettől is és a bukásoktól is - azok megviselnek. Viszont képtelen vagyok feladni. Megint csak az bánt a leginkább, ami olyan sokszor, hogy ez a családomnak mekkora teher. Vállalom: lehet, hogy forradalmár vagyok, akinek még igényt kell formálnia először a "haladásra" és változásra. 

Próféta. A saját hazájában miért nem lehet az az ember? A származási családomban miért nem sikerülhetett? 

Bűntudat. Kárhoztatva születtem: pontosan tudtam, hogy nem fogom betölteni a "funkciómat". Csak hát kellett 30+ év, hogy ez tudatosodjon, és ne próbálkozzak mégis vele. Persze, hogy soha nem sikerült. Reális álom, hogy egyszer úgy gondoljak erre, hogy nem szomorít el? Hogy a szüleim miatt nem leszek szomorú? 

Tévedtem. A testem pontos szinkronban van az elmémmel. Csak ez nem egyidejű szinkront jelent. Most követem le, érem utol az elmúlt évek mentális és érzelmi folyamataimat a testi szintenem. Nagyon hasonló a testi összeroppanásom és baleseteim sorozata a mentális mélypontomhoz, ahonnan épülni kezdtem. Akkor nem tudtam megosztani az energiámat a testem és az elmém között, csak az utóbbit tudtam ápolni. Most a fókusz a testemen van, de az elmém olyan szépen működik együtt ebben a folyamatban (még ha okádja is ki a szemetet magából). 

Spiritualitás. Számomra, traumaműködés alatt, túlélő üzemmódban egy iszonyú nagy csapda volt. Teljesen félreértettem, abszolút rosszul használtam, elvakult voltam, rettentő mélyre lökött, óriási félelmet szült hosszú időre bennem, és biztos vagyok benne, hogy károkat okoztam vele másoknak - mégha nem is tudatosan és szándékosan. Őszintén sajnálom. Sok-sok mester keze alatt megfordultam, nagyra tartottak, nagy jövőt jósoltak nekem, jó segítőnek tartottak, foglalkoztattak, hittem nekik, de senki sem látta és értette, hogy mi zajlik valójában bennem. A kincset látták bennem, de valódi eszközük nem volt hozzám. Olyan emlék ez most nekem, mintha 6 évet 0-24-ben, heti 7 napban kemény drogok hatása alatt töltöttem volna. Ezt még fel kell dolgoznom. És azt is, ahogy hallottam, hogy anyám őrültnek nevez ebben az időben, és azt hiszem, igaza volt.

Féltékenység. Emberileg, szakmailag is. Nehezen formálom át. Miért ő a kiválasztott? Miért ő nyerte? Miért őt kérte fel? Miért ő kapja a segítséget, támogatást? Neki miért sikerült? Neki miért lehet? Neki hogy hogy megy? Miért nem engem? Miért nem én? Nekem miért nem? Néha természetes elfogadni és annyira könnyű örülni másoknak. Máskor kicsit belehalok ebbe a tudatosságba. 

IN-EX-HA-HA-LE-LE. Never forget. Régi internetes vicc. Nem csak panaszkodni szoktam. Van humorom, szeretem is használni, és néha ez az egyetlen, ami meg tud menteni, és össze is tud kovácsolni. Szeretek nevetni. Szóval DON'T DIE(D). OPEN INSIDE. 

Önvédelem. Elébe szaladni a megalázásnak. 

Félrefordítás. Az eredeti mondás szerint a kivétel próbára teszi a szabályt, és a kivétel magyarázata erősíti azt. Mennyivel humánusabb ez, mint kirekesztettnek lenni egy életen át. 

A napfény illata. A ruhán triggerel. A gyerekeimen imádom. Megélt gyerekkori emlékek az előbbiek, gyermekként sosem megélt emlékek az utóbbiak.

Váltó. Rájöttem, hogy csapatban én a váltóban vagyok jó. A szinkron nem megy. Ez most fontos felismerés volt a gyógyulásom és a szakmám szerint is. 

Könnyűből. Hogyan tudnék továbblépni? Hogyan tudnék a kis lépésekkel messzire eljutni? Hogyan tudnék a napi céloktól a nagy álmaimhoz elérni? Még sosem sikerült. 

Víz elem. Közel a negyvenhez rá kellett jönnöm, hogy vízben érzem magam a legjobban. Hogy mennyire vonz az eső, és mindig olyankor éreztem magam legközelebb más síkokhoz. Hogy a télben csak a havat szeretem. Hogy imádom a jeget. Hogy a víz nem csak szükséges. Gyógyít már egy ideje, de mostanság súg is. A földhöz tudtam csak kapcsolódni sokáig, abból sajnos kimaradtak majd 30 évig a pozitív tapasztalatok. Szeretem, de jóval több munkát igényel tőlem. A szelet csak bentről hallgatni szeretem. A tűzzel pedig igencsak óvatos vagyok. Most elkezdhetem az életem és mások javára, szolgálatára is a vízzel való tudatos munkát. Feléledt bennem valamiféle elemi kíváncsiság (kacsintás).

Enyém. Elsősorban csak az, amit megettem. Ez az egyik legfontosabb tételmondata a gyógyulásomnak - fizikálisan és mentálisan is. Hogy például minden falat öröm, nem csak az üres tányér dicséretes. Hogy az álmaim önmagukban is validak és minden lépés feléjük egy fontos állomás. Nem csak az számít, hogy véghezvittem-e. Minden próbálkozás siker is egyben, mert legalább tettem valamit. És ezt is szépen lassan tanulom majd meg, nem egyszerre gyűröm le a torkomon, ahogy szoktam.

Egyedül. Képtelen vagyok egyedül lenni a fejemben. Hiába úszok már egy órája és minden erőmmel a testemre, a teknikára, a vízre és a légzésre koncentrálni, akkor is millió-egy gondolat kavarog, jön-megy bennem. Iszonyúan fárasztó. Próbálom csak átfolyatni magamon, de valahogy ez annyira nehéz, hogy szinte lehetetlennek tűnik.

Örök dilemmám - a MÉG CSAK és a MÁR csatája bennem. Az egyik a múltamból táplálkozik és vissza akar húzni. A másik a mérgező pozitivitás csapdájába akar csalni, hogy feladjam a munkát. Miközben egyszerűen csak van ami van itt és most.

Kisebb csoda. Pánikroham nélkül léptem ki a házból. Csak később realizáltam. Aztán haladtak a dolgok, és én rettenetesen szenvedtem. Kb másfél óra alatt sikerült kihámoznom magamból, hogy ez nem én vagyok, hanem a gyógyszer hiánya. A fizikális, minőségi és mennyiségi teljesítményemet nem befolyásolta, de végigszenvedtem. Mentálisan 3x annyit kellett beletennem. Azért nem lenne rossz, ha máskor is így alakulna. 

Futottam. Évtizedekig emberek és érzések után. Ahogy fizikálisan soha nem értem célt ezzel a teknikával, úgy ebben az esetben sem. És örülök, hogy vége. Örülök, hogy abbahagytam, és már nem nevetnek tovább rajtam, ahogy éppen úgy viselkedek, mintha egy kutya kergetné a saját farkát. 

Degradálok. Saját magamat. Dicséretet, köszönetet hárítok. Önirónia helyett kigúnyolom és lehúzom magam. Felismertem. Már egy ideje gyakorlom az elfogadást anélkül, hogy a köszönöm után folytatnám, hogy de..... Most viszont észrevettem, mielőtt kimondtam volna, hogy azt hittem, vicces lenne, ha kigúnyolnám magam - bántóan. És nem tettem meg. Csendben maradtam. Örülök magamnak.

A hasam. Valahogy egészen más és idegen testrésznek tűnik, mint bármi másom. Csak azért foglalkozom a létezésével, mert nem tetszik és mert kezelni kell a brutális műtétek utáni összenövéseket, hogy jól funkcionáljon odabent minden. Még keresem az utat, hogy integráljam magamba. 

Döntés. Néha csak két fájdalmas döntés közül lehet választani. Hagyom, hogy a vérszerinti szüleim tovább bántsanak engem és elkezdték a gyerekeimet is, cserébe az életünk részei maradnak és vannak nagyszülők, ha olyanok is, amilyenek. Vagy megszakítom a kapcsolatot, gyászolom a hiányukat, példát mutatok, hogy sem velem sem velük nem bánhat így senki, hogy ezt a viselkedést senkitől nem szabad eltűrni, és éveken át magyarázom, miért nincsenek többé. Erőssé kell válni mindkét fájdalomhoz. És hosszú évek múlva joga lesz azt mondani a gyerekeimnek, hogy szerintük hibáztam. 

Vulgáris leszek. Van valami fontos, amit gyerekként a kukorica, szőlő és krumpliföldeken hallottam sokat más felnőttektől. Szarni mindig maradjon erőd. Az leckét is most megértettem remélem, és ennek köszönhetően már értem talán azt is, mit jelent a minimummal az optimumot. 

Self-note - hogy csak csináld. Csináljam akkor is, ha boldog / szomorú vagyok, energikus / fáradt, üres / teli, kipihent / hulla, motivált / vagy nem. A csinálás a lényeg. Újra és újra és újra. 

Hegy. Nagyon nehéz nem a hegyet látnom magam előtt, amikor több feladat is vár rám és kezdem érezni az idő szorítását. A hegytől pánikrohamom van, lebénulok, nem tudok lépni, lenyom a föld alá, élve eltemet. Amikor sikerül lépésről lépésre átállnom, akkor az maga a csoda - kapok levegőt legalább. És segítséget kérnem - amit sajnos már nagyon rosszul tolerál a családom. 

Túlgondolás. "Amikor a fejemben lévő vihar tönkreteszi a kertet, amelyet a lelkem ápol". Az álmaim, reményeim, önvalóm kertje. Amit a vihar letapos, széttép, tönkretesz. Pszichológia és költészet találkozása. Köszönöm, hogy olvashattam. 

Furcsa. Évekig voltam az mindenki szerint, és akkor finoman fogalmaztak a környezetemben lévők, hogy nem értenek, nem látnak, nem tudnak kapcsolódni velem. Mióta értem magam, és én magam is képes vagyok jól kapcsolódni, ez sokat javult. Ha "csak" furcsa vagyok mások szemében, az már nem bánt. A durvább megfogalmazásokkal szemben megtanultam határt húzni. 

Tapostam a vizet. Próbáltam a fejem a hullámok felett tartani. Most megtanultam úszni és nem szeretném többé elfelejteni, soha többé, hogy szeretek úszni. 

Szabályok. Három egyszerű szabály szerint szeretnék élni. A szeretetnek szüksége van cselekvésre. A bizalomnak szüksége van bizonyítékra. A megbocsátásnak szüksége van változtatásra. Hibázni szabad, kijavítani annál inkább. 

Bagdi Bella. Túl jól megfogalmazta. "A gyógyulás azért nehéz, mert közben egy folyamatos harcot vívsz a belső gyermekeddel, aki ijedt és csak biztonságra vágyik, a belső kamaszoddal, aki dühös és az igazságot akarja, és a felnőtt éneddel, aki fáradt és csak békét szeretne."

Stressz. Stresszelek a leendő stressz miatt, mielőtt még stresszelni valóm lenne. Aztán stresszelek a stressz miatt, ami miatt nem kellene stresszelnem. Ez stresszes. Pánikroham és érzelmi / mentális kimerültség garantált. 

Seneca szerint "Gyakrabban szenvedünk képzeletben, mint valóságban." Számomra a képzeletem szenvedésének oka az agyam rendellenes működése. Külső és belső szabályozással egész élhető az életem. 

Citrom. Kipróbáltam egy tesztet, hogy milyen a kapcsolat az elmém és a testem között: kimondom a fejemben a citrom szót, majd megnézem a képen és újra kimondom, végül elképzelem, hogy beleharapok. Gyenge eredményről tudok beszámolni. Egy szóból lehet gondolat, abból pedig fizikai érzés, és ahova az elme tart, a test követi. Ezt érdemes lesz gyakorolni. 

Automatikus reakció. A tudatalatti az ösztönös reakciókért felelős. Ha a tudatalatti pozitív üzeneteket és bizalmat kap, a test simábban végzi a dolgát. Ezt úszás és edzés közben, meg főleg évesnél kellene nagyon gyakorolnom. Cetliket kellene kitennem tanulásképpen. 

Szuggesztió érzékenység. A pozitív megerősítések és a nyugodt környezet mélyen befolyásolják az élményeinket, segítve a fájdalomcsillapítást és a stressz csökkentését, bármilyen irányt is vegyen a folyamatunk. Szerencsém, hogy ezt is lehet gyakorolni, edzeni, erősíteni. Ideje kiplakátolni a házat. 

Megtanultam tanulni. Elindulni, hibázni, gyakorolni, javítani, újra felállni, továbbmenni, fájni, a varga betűket, elfogadni, örülni, támogatni magam. Megtanultam hibázni. Megtanultam élni? 

Kirakós. Az egész életem a terápia óta. Minden egyes darabot integrálnom kell, megszokni, más lesz az összkép, más leszek én. Ismerkedni kell, felfedezni, beilleszkedni. Össze kell forrni. Minden egyes lépéssel. 

Üres fájdalom. Ahányszor a hasammal foglalkozom, mindig ez az üresség teszi sokkal fájdalmasabbá a kezeléseket. Mi a fene lehet ez mögött?

Versenyevés. Összeállt egy emlék, pontosabban egy régi szokás. A bátyáimmal azt jelentette minden étkezés, hogy versenyt kellett ennem velük, ha nem csak a maradékot akartam kapni. A testvéries osztozkodás közöttünk mindig is azt jelentette, hogy aki kapja, marja - és vagy jut a többinek, vagy nem. Sohasem osztozkodtunk. Észrevettem, hogy most is hajlamos vagyok erre, nagyon sokszor. 

Befejezetlen álom. Leírom ide most amit az álmomban nem tudtam elmondani egy fontos személynek, mert felébredtem, de muszáj, mert olyasmi ez, amire az életben nem voltam képes kamaszként és még sokáig. Kamaszlány voltam barátokkal egy bulin. Elcsattant egy csók és bennem fellobbant a szikra, viszonzatlanul. Szóval most üzenem neked, álombéli fiú, hogy ez nem történhet meg újra. Megértem, ha jól esett ott és akkor, és semmi baj, hogy nem kölcsönös a kémia, de a jövőben kerülj el és többé nem történhet meg. Mert olyan embernek akarom adni magam, a tüzem, a szenvedélyem, aki viszonozza, aki nem szégyell, akinek nem kell gondolkodnia, hogy vajon mit szólnak hozzá mások stb. Szóval jó volt, köszi, de ennyi volt. Most már jobb. 

Új vágyak. Láttatni akarom magam. Hallatni akarom magam. Azt akarom, teljes szívemből, hogy látható és hallható legyek. Nem refektorfényre vágyom. Bujkálni nem akarok többé. Magam és mások elől sem. Meg akarom élni, hogy létezem és láthatóvá akarom ezt tenni. Talán még nyomot is akarok hagyni. 

Vigasz. Hogy nem csak a traumáimat örökíthetem át, hanem a gyógyulásomat is. Sovány, de azért reménykedem. 

Álmok. Célokká váltak. Már nem állhat senki az utamba. Tényleg senki. Nem számít se pénz, se idő, se munka. Megtaláltam magamban a hitet, az elszántságot és a kitartást. Az akadályokat megoldom, nem számít, hogy most még nem tudom, hogyan. Képes vagyok rá. Nem veheti el tőlem senki ezt a bizonyosságot. Sem örömöt. 

Merre tart? A hivatásom, az életem, bizonyos kapcsolataim, én magam. Tettem volna fel a kérdést. Fájdalmasan, pofonszerűen szakadt fel mélyről belőlem, hogy rajtam áll. Én döntöm el, merre tartok. Még a lélegzetem is elakadt. Más tudni és más érteni. 

Frusztrál. Más a medence, rövidebb, máshol van a lépcső, meleg a víz, szemembe süt a nap, nincs felosztás, szabadtéri, nem tudok egyenesen úszni, nincs mihez viszonyítanom, fordítva kezdtem az úszásnemeket, bevertem a fejem. Ordított az OCD-m, az ADHD-m és a többi. De megugrottam. Megoldottam. Huhhh. 

Túl nagy - dolgot vittem véghez. Olyan mértékben ugrottam meg önmagam, és olyat tettem le az asztalra, amitől halálfélelmem van. Altató és Vagus mellett is úgy aludtam el, hogy ezért az lesz a büntetésem, hogy meg fognak ölni. De a triggerek már nem tántorítanak el. Meg tudtam vigasztalni a gyermekem, és együtt erősebbek vagyunk.

Ha. Előbb kelnék, jobban odafigyelnék, többet edzenék, jobban csinálnám stb. Mi lenne akkor? Csináltam ezt, évekig, és majd beledöglöttem. Előrébb sem vitt. Akkor mégis hol a teteje és mégis ki szabja meg azt? Nekem kell irányítanom az életem, és tudom, hogy én mindent megteszek. Ennyinek elégnek kell lennie. Ennyi elég. 

Gyógyulás. Egyrészt még nem ért véget. De amikor véget ér majd, akkor sem ér véget a folyamat. Akkor jön majd a gyakorlás, abból kapok kóstolót egyre többet. És aztán egy új élet, amihez le kell tenni az új alapokat, amihez takarítok. És takarítok. És takarítok. Az ad erőt néha, hogy ha el sem kezdtem volna, már nem is élnék, és a gyerekeim anya nélkül nőnének fel. Nem tehetném könnyebbé az életüket. Ezt a felelősséget soha nem vállalták fel a származási szüleim. Köszönöm magamnak, hogy én megtettem. 

Holtpont. Megszültem valamit. Egy fontos dolgot. És most ott van az üresség, hogy nincs bennem többé, önálló életet kezd. Ott van a büszkeség és az erő, hogy magamból alkottam meg. És ott van a félelem, hogy milyen élete, sorsa lesz? Újjászületek közben én is. Belőlem vajon ki lesz? Mivé, kivé alakulok általa? Milyen jövő vár ránk? 

Részletek. Átfordult bennem az a fontos fogaskerék, hogy ez a blog és a diagnózisok csak részletek. Tudom én, hogy a részletekben rejlik sokszor a lényeg, de akkor sem az én egész lényemet alkotják már, ahogy eddig éreztem. Nagy levegő beszív, kifúj, korona igazít, és megyek tovább. 

Nyák. Extrán női téma. Nem elég, hogy a peteérés alatt nincs az a gyógyszer, ami mellett nem jön ki belőlem az állat, sajnos szó szerint. Ömlik belőlem a nyák, hogy most, ide, azonnal, spermát. Követeli a testem, hogy csináljak gyereket. De már nem lesz, ha jól alakulnak a dolgok. Nem csoda, hogy valódi őrültként viselkedek. 

Könnyedség. Valami olyasmit éltem meg a víz által, ami kézzel foghatóvá, megfogalmazhatóvá tette, amit egy éve még csak homályosan és körvonalakban tudtam megfogalmazni a labirintusnak. Puhaság, bensőségesség, játékosság, lazaság, könnyedség. Nem vízi lénynek születtem, és ilyen extrán finom csak a vízben lesz, de már tudom, mire törekedjek, merre van az irány. Van testi konkrét élményem, hogy mit keresek, mire vágyok.

Fellázadt - újra a belső kamaszom. Megint dühös, hogy neki kell küzdenie a jóllétünkért. Hogy a bennem lévő kincsekkel mennyivel jobb életet élhetnék és biztosíthatnék a családomnak is, ha nem temetik el 35 évnyi sz@r alá. Most megint nem szívesen gondoskodom magamról. És egyre több az akadály is, hogy folytatni tudjam, konkrétan a pénz rohadtul hiányzik hozzá.

Pénz. Csak és kizárólag azt hallottam gyerekként, hogy rohadtul nincs. Hogy miért nincs, hogyan kezeljem, hogyan tegyek érte, hogy örömöt is jelenthet, hogyan spóroljak, hogy megérdemlem, hogy egyszerűen az élet része, vagy mennyit érek - soha semmiről. Rohadtul nehéz 40 éves fejjel megtanulni bánni vele vállalkozóként. 

Könnyebb. Soha nem voltak ilyen időszakok az életemben. A sok munka és küzdés és minden más mellett nincsenek pihenő szakaszok. Mindig egyre nehezebb feladatok, egyre mélyebb megértések jönnek, és boldogan mondanám, hogy ez az élet, ha közben lenne eredménye. Ha közben lenne felfelé is, nem csak túlélés. Például nem lenne örökös küzdés a hivatásom fenntartása. 

Döntöttem. Hallgattam, figyeltem, tapogatóztam, scan-neltem, informálódtam. Hagytam a bizonytalanságnak is időt, és a bizalomnak is. És döntöttem. És irányítottam. Nálam volt a testem feletti kontroll és hatalom, ami egy régi sebet gyógyított most be. Jöhet a gyógyulás és gyakorlás. 

Boldog - vagyok magamban. Magammal. Semmi sem tökéletes, de ez már nem függ össze. És már én sem akarok függeni senkitől. 

Soha életemben. Lebénultam ✔️ diagnózis ✔️ rehab ✔️ műtétre készülés ✔️ életmódváltás ✔️ változás ✔️ belenyugvás ✔️ elfogadás ✔️ és megtörtént. Nem kell műtét. Megtanultam együtt élni a sérvvel, az ideget teljesen rehabilitáltam. Jelenleg bármilyen orvosi beavatkozás csak rontani tudna rajtam. Soha nem történt még meg velem, hogy az elfogadás és elgedés tényleg meghozza a változást. Nem is tudom, milyen érzés.

Nem hazudik. Az edzés sosem. Egy ideig tudtam vele maszkolni, hogy a feszkót oda tolom bele, de ha felborul az egyensúly és csak oda teszem, akkor az is a visszájára fordul. Ki kellett mondanom, amit ki kellett és éreznem kell hagynom, amit érzek. És vissza kell vennem, ha az kell. Csak abbahagynom nem szabad. 

Megint - sok rossz álmom van. A mostani énem gyerekbőrben. A mostani életem keveredik a régi, származási szüleimmel töltött életemmel. Fojtogatóak, végtelenek, kimerítőek, kilátástalanok. Jelképesek: emlékeztetnek, hogy ezt nem akarom. Bosszankodtam hetek óta miattuk, de ma reggel rájöttem, hogy motiválóak, hogy kitartsak a változás mellett, mert híján vagyok a motiváltságnak éppen.

Smoke Sauna Sisterhood. SPOILER. Nagyon fontos, hiánypótló, mély, felkavaró. Muszáj beszélni róla. Csodálatos képi világ: a természet és a valódi női test látványa felszabadító. Idő kell hozzá. És újra és újra meg kellene nézni. És rengeteget beszélgetni róla. Egyetlen dolgot hiányoltam, hogy mitől biztonságos egy ilyen közeg, mert ezért meg kell dolgoznunk együtt. Szeretném elsiratni a filmet. Szükségem lenne rá. De ez megint nehéz: sírni. 

Dühös kamasz. Szembejött a téma és őszinte vagyok magammal. Nem tudom, hogyan néznek rám az iskolai zaklatóim, mert messzire kerülöm őket. Megbocsátottam - valamennyire, de ettől még kemény határt tartok tőlük.

Migrén. Újabban a pánikrohamok migrénben végződnek. Nem elég, hogy minden egyes nap, minden egy alkalommal, ha ki kell lépnem a házból, meg kell birkóznom a pánikkal. Most még a migrén is cseszeget, mert kicsit végre jobban mennek a dolgok, van munkám, van feladatom, csak ezzel a felelősség és a határidő is egyre több. És az nyom. Nagyon nyom össze. 

Energia. A sajnálom és bocsánatot kérek energiáját szabadon áramoltatom, vigye, aki úgy érzi, bántottam, bármikor, bármennyit is kér. A jóvátétel része részemről, hogy annyiszor kérek bocsánatot, amennyiszer szükséges, akkor is, ha ez láthatatlan és hallhatatlan számukra. Miközben már nincs bűntudatom. 

Tombolni tudnék - olyan mértékű düh van bennem. Mert szedem a gyógyszert, teszem a dolgom, odafigyelek fizikálisan - mentálisan - érzelmileg minden határomra. Mégis SZARABBUL VAGYOK. Haladok az élet felé, amit élni szeretnék, és az állapotom meg romlik. Qrv@ élet.

7 generáció. Ma kezelés közben megnyílt a csap bennem, ami megengedte éreznem ennyi generáció elnyomottságát, fájdalmát, rabszolgasorsát, kegyetlenségét, szenvedését, reménytelenségét, és a mindezek felett érzett tehetetlenségét és dühét. Közben az én dühöm feléjük elpárolgott. A testem, az elmém, a lelkem, a tudatom, a génjeim és az idegrendszerem mindezt tudja, tárolja, és nekem van most lehetőségem feloldani. Besétáltam a labirintusomba, odahívtam mindannyiukat, és odaadtuk Földanyának.

Félelem. Az első zsigeri reakcióm, ha jól mennek a dolgok és siker küszöbén állok. És most már tudom, hogy ez transzgenerációs, mert a nagyszüleim a mai napig félve és csak nagyvonalakban mesélnek arról, mi mindent vettek el tőlük, mennyi mindentől fosztották meg őket, meg arról is, hogy elhurcolták nagyapámat és szétszakadt a család, és soha senkinek nem mesélte el a mai napig, hogy mi történt ott vele. És nem csak az akkori jelenükben, hanem a jövőjüket illetően is, és mennyire gyalázta ez meg a múltjukat, tette számukra értelmetlenné és elérhetetlenné a biztonságot és a kényelmet. 

Szabadnak lenni. Ráeszméltem, hogy szabadnak lennem is tanulnom és gyakorolnom kell. Azt hittem, magától fog menni. 

Önámítás - volt részemről azt kijelenteni, hogy már nem bántom magam. Szúnyogcsípés / pattanás = kisujjnyi véresre vakart, a sebet is lekapart, hónapokig gyógyuló heggekkel.

Extázis. Életemben először tapasztaltam meg tudatosan, megengedésben, testbe engedve, szétáradva, megőrizve, nem szégyellve, nem elfojtva. Így fel tudom idézni újra bármikor, remélem. 

Foszlányok - árasztottak el ma érintés-gyakorlás közben. Zavaros, kevéssé értem, nem tiszta. A történés és az üzenet sem. Egyelőre nem is értem. De még nincs vége.

Nem bírom el - néha az érzéseimet. Túl magas és túl mély események követik egymást túl rövid időn belül. Nem tudok megbírkózni velük. Fizikálisan sem, érzelmileg sem, és mentálisan sem.

Trigger. Sosem tudhatom, mikor, hol, mitől, miért jön. Csak megtörténik. Extázisban töltöttem egy napot, aztán lecsitult és arcul csapott, hogy a gyengéd érintés triggerelte a belső gyermekemet. Most próbálok visszatérni a testembe és érzem, hogy sok simogatásra, a saját csendemre, sötétre és hosszú ölelésekre van szükségem. Néha magamra van a legnagyobb szükségem. 

Hiány. A fájdalom helyét vette át. Onnan tudom, hogy nem fáj, hogy már nem félek az érintéstől, hanem mindennél jobban vágyok rá. Akarom. Kérem. Megadom magamnak is. 

Hajtóerő. Életem eddigi legnagyobb részében tudattalanul a trauma volt a hajtóerőm. Valahol aztán elkezdtem változni, aztán gyógyulni. Most már egy ideje a szeretet a hajtóerőm, és nem azért, mert hiányzik, hanem mert már van és napról napra mélyebb és több. Ezt akarom továbbadni. Én ezt az utat választottam. És a származási családommal való mindenféle kapcsolattartás újratraumatizál. 

Újratraumatizálódtam és visszajöttek a régi trauma reakcióim. Veszek észre újakat is magamon, mint a hasmenés, gyomorgörcs és nem tudok enni. A hitemet újra és újra meg kell erősítenem.

Traumareakcióim - elég változatosak. Remegve nyúlok újra a telefonért és félve nézem meg. Rettenetesen fázom, idegrendszeri alapon. Kimegy a vér minden végtagomból, a folyamatos túlélő üzemmódbsn pusztán a belső szervek fenn- és életben tartására koncentrál. Mindenféle fájdalomra azonnal dühvel reagálok, bármilyen szinten, nemcsak fizikairs. Alulfunkcionálok sok területen. Rengeteg a negatív gondolatom.

Évekkel ezelőtt elvesztettem valakit - rettenetesen fájdalmas emlék. Az évforduló másnapján a testvérem hasonló mértékben traumatizált - nem szándékosan - az eset kapcsán. Majd harmadnap megkeresett valaki, akit ugyanúgy hívtak mint az elhunytat. Számomra ez fontos üzenet a meghalt személytől.

Nem tudok jelen lenni a testemben néhány napja, egyszerűen kicsekkolok. Hiába biztatom, hogy maradjak, hogy nem baj, ha nem érzek most semmit, csak legyek jelen, próbáljak meg itt maradni. Másfél órából szerintem egy fél órát tudtam megtartani - vagy legyek optimista és egy órát - ebben a hullámzásban és aztán ugyanúgy disszociáltam. Vízben szintúgy.

Visszasimogatni - szeretném magam a testembe, az életembe. Főleg szeretettel megtenni mindezt és nem újra a fájdalmon keresztül visszatérni.

Tombolni szeretnék. Addig ütni valamit, amíg én magam össze nem esek. Ez az érzés már a dédapáim idejében (többet is ismertem személyesen is) benne volt a családban, és most azt akarom, hogy bennem vége legyen. Én nem akarom tovább adni. Pokoli fájdalom látni a gyerekeken, hogy ők is megkapják. 

Engedem magam megáldani. Nem adom fel, sem a hitemet, sem azt, hogy sikerülni fog. Az akadályok nem kudarcok. Csinálom tovább, megyek tovább, és Isten kezébe adom magam és a sorsom, mert akkor is ott volt bennem, amikor én magam sem. 

Produktivitásba - folyton magam. Nem tudom, min múlik, hogy nem fekszem életképtelenül, vagy sorozatokat bámulva kicsekkolva, vagy öntudatlanul, mint korábban. Cserébe most tök jó dolgokba fektettem ezt az energiát, hogy ne érezzek és ne gondolkodjak. Az sem számít, hogy életképesek lesznek-e, de a kezdő lökést tegnap jócskán megadtam sokmindennek hozzá.

Belebetegszik - a testem, hogy nem tud mit kezdeni a traumával. A beszéd, a napló, a gyógyszerek, a víz, a vagus, az érintés, a pihenés.... Kevés. Talptól skalpig minden porcikám érezteti, hogy tehetetlen, megadja magát. Talán pont ez kell?

Kísérleti nyuszi. Az egész életem. Megszületek-e. Megmaradok-e. Túlélem-e. Beváltom-e a hozzám fűzött reményeket. A műtéteknek milyen következményei lesznek. Boldogulok-e a változásban, mintatörésben, elszakadásban, gyógyulásban. Megérte-e világra szülni? Szerintük nem. Megérte-e megszületnem? Szerintem igen. Amennyivel nehezebb és félelmetesebb, annyival jobb és boldogabb is.

Kapcsolat. Végre létrejött a testem, az elmém és a a lelkem között, ami óriási nagy dolog. Szóval nem az van, hogy ingázok oda meg vissza, hogy vagy itt vagyok vagy ott vagyok, hanem egyértelműen van most már egy halvány kis szál, ami összeköt bennünket. És fantasztikus volt érezni, ahogy ez az idegpálya testileg, lelkileg és tényleg fizikálisan, idegrendszerileg is megérkezik végre hozzám.

Adrenalin - vezérelt a működésem. Totális fókusz, abszolút teljesítmény, maximális figyelem és törődés jár vele. Azonban rengeteg káros hatása is van, testileg főleg, amik miatt nem tudok változni. Túlélés helyett megélni szeretném az életem. Oxitocint, endorfint, szerotonint, dopamint akarok.

Miért? Gyűlölöm ezt a kérdést, de most mégis felteszem, akármilyen áldozathibáztató és tilos lenne egyébként, hogy: miért kellett ennyire összetörni engem csecsemőként, kisgyerekként? Mióta szülő vagyok, nem értek egyet azzal a karmaszerű törvénnyel hogy én választottam magamnak ezt az életet, mert én nem tudom már a gyerekeimre kenni annak a felelősségét, hogy én milyen ember és én milyen szülő vagyok. Mert ez szerintem a gyereket hibáztatja a szülő saját magáért vállalandó felelősségének elmulasztásáért. 

Emberfeletti - az a mennyiségű trauma, düh és csomag, amit cipel a generációnk. Azt érzem, nem velem akar szimplán kib@szni a sors, hanem tényleg a generációmra kompletten nehezedik ez a súly. Az első világháború óta halmozódó veszteségek zúdulnak most ránk. Rám biztosan.

Női sorsom - feletti tehetetlenségem dühét kaptam a nyakamba egy női körön, egyik pillanatról a másikra. A nőknek csak a férjeiket és fiaikat volt szabad siratni. A lányok nem is számítottak. A földek, az éhinség, a háztartás mindennapi kihívásai, öltöztetni és tanítani a gyerekeket, sőt, szülni őket, amikor bába is alig van, de még pelenkának való anyag sincs. Nálunk a férfinak joga volt alkoholba fojtani a bánatát és verni a családját. A nőnek meg csak tűrnie kellett. Nem lehetett vagyona, büszkesége, egzisztenciája. Erre én vállalkozó nő lettem, és pokoli kemény lehántani magamról ezeket a terheket.

Sejtésem van - igen régóta, hogy anyai ágon valamelyik női rokonomat az orosz megszállás és razziák, fosztogatások, padlás és pince-kisöprések alatt vagy megerőszakolták, vagy szemtanúja volt. Egy történet szerint kislányként ült a pincében a társaival a ládákra, amikben a nagyobbakat bújtatták ez elől. És az sem kizárt, hogy szimplán csak az ettől való félelem hatolt a csontjaiig és zsigereiig, amit hordozok. Az is eszembe jutott, mert sok történetet csak félig meséltek el, hogy az egyik ládában megfulladhatott valaki. A zsigereimben érzem, ugyanúgy a csontomig hatol. Érteni és tudni szeretném, hogy vége lehessen ennek a gyötrelemnek.

Gyakorlom, hogy lecsillapítsam az adrenalintermelésemet. Légzéssel, tudatos jelenléttel, mentális megerősítésekkel. Elsőre igen nehéz volt, aztán lépésről lépésre pici változások vannak. Már azt is sikernek tartom, hogy ha utólag észreveszem, hogy ilyen állapotban voltam. Arra várnom kell, hogy hosszú távon is érezhető hatása legyen más területeken. Kitartok. És fantasztikusan jó érzés így létezni. 

Hétköznapi - vagyok. Vannak napok, amikor úgy érzem, átlagos vagyok belül is. A gyógyszereket ugyanúgy szedem, de képes vagyok önállóan gondoskodni napokig magamról és a családomról, hogy csak magamra támaszkodtam, mindent megoldottam és kézben tartottam. Nem halogattam stb. Dolgoztam, háztartás, gyerekek, főzés, öngondoskodás összhangban, gördülékenyen. Azta.

Anyagi trigger. A pénzproblémáim megint előhoztak régi mintákat. Anyámtól szeretnék kölcsön kérni, ahogy régen is tettem, de annak mindig csúnya ára volt. Anyám is ezt tette gyermekkoromban mindig ilyen helyzetben és ő is többel fizetett érte, mint pénzzel. Sokat segít a mintatörésben, hogy már nincs kapcsolatunk. 

Derékfájás. Bár én is csináltam magamnak gerincbetegséget, de ez a fájdalom most nem az enyém. Pontosabban ezúttal (remélem) távozik általa a testemből egy zsigeri rossz szokás és egy transzgenerációs számomra terhes minta, és a változás mindig fájdalmas. Tudomásul veszem, törődöm vele, gondoskodom magamról, de nem állít meg, pláne a változásban. 

Belehalni? Azt hallottam, hogy ha a háború után közvetlenül lehetőségük lett volna feldolgozni a traumáikat elődeinknek, belehaltak volna, mert ép ésszel annyira felfoghatatlan tragédiák érték őket. Ésszel meg tudom érteni, empátiával el is tudom fogadni. De nekem most kell megdolgoznom, mert az idő nem oldotta meg, amit ők sem oldottak fel, és akkor én miért nem halhatok bele? Vagy ha belehalnék, kinek lenne attól jobb? Nekem sem és a gyerekeimnek sem. Szóval azért dühös vagyok, és most már azt is tudom, hogy a teherre vagyok az, amit cipelek. 

Éber rémképek - jöttek elő újra, hogy a származási szüleim bármikor megjelennek, ott állnak előttem. Puszta jelenlétük fenyegetettséget vált ki belőlem. Mintha a baltás gyilkossal állnék szemben egy horrorfilmben. Ez most honnan jött és mit akar üzenni? A legtöbb "tünetem" valamire figyelmeztet, okkal azok, amik. Most még a választól is félek, pedig nem biztos, hogy valami "pokoli" van emögött is. Talán csak a békémet féltem.

Idő. Nem pótolható. Triggerelt egy videó, hogy ha meghalna valamelyik származási rokonom, akkor én bizony nem töltöttem velük időt. Olyasmit mulasztok el, amit sosem hozhatok helyre. Miközben azért nincs jelenleg kapcsolatunk, mert aktív bántalmazók a mai napig. Ha egyre jobban meg is tudok bocsátani, szeretnem akkor is nehéz őket. És ha késő is van már most, akkor sincs elég erőm bántalmazó kapcsolatokban élni és elnéző lenni. 

Jót is kaptam. Ennyi munka után fel tudtam ismerni. A kiolthatatlan igazság, feloldozás és szabadság utáni vágyam például. A fájdalom, erőszak és rossz dolgok mellett, összeforrt bennem az erő, a változás, a tenni akarás, a kitartás, hogy utat találjon a családunkba a szeretet, hogy megváltozzon a sorsunk. Hála érte, hála Értük. 

Fr@ncos álmok. Kirángatnak a valóságból szurok. Sötét, fekete, ragacsos, félelmetes, fájdalmas, lassú és biztos halálhoz vezet. És tényleg egy kis halálból kell lélekben minden alkalommal visszahoznom magam. 

Csend. Napok óta csend van bennem. Érdekes és otthonos. Ismeretlen, de tetszik. Az előző írásaim előtte születtek. 

Béke és öröm - van bennem napok óta. Odaadás, megengedés, nyugalom, befogadás és kiáradás. Szeretem. Az érzések jönnek és mennek. Élem őket és nincs mocsár körülöttem.

A boldogságom más életének az árába került. Nem tudom elengedni, hogy tőlem független az ő halála. Én boldog voltam, mint még soha, ő pedig meghalt aznap éjjel. Az eszem tudja, hogy nincs köze egymáshoz, de a belső gyermekemet triggerelte.

Én vagyok a "Boltos" nénim. Állandóan figyelem magam kívülről és megállás nélkül kritizálom magam. Idegenek bőrébe bújtatom magam, akiket nem is ismerek és velük veszekszem a fejemben, hogy hagyjanak békén. És most lebuktam. Hogy ők nem az emberek az utcáról, a boltból, akárhonnan, hanem én magam. Micsoda trükkös elmejáték. Büszke is lehetnék magamra ennyi év becsapásért, ha nem keseríteném meg az életem.

Túlcselekvés. A mozgás, a sport majd fél év után megmutatta, milyen szépen kompenzálok túlcselekvéssel érzelmi és fizikai és minden más nehézség, megterheltség stb esetén. Nem lépek ki, amikor az kéne, nem állok meg, nem lassítok, hanem erővel húzom tovább magam négykézláb vagy hason. Akár szó szerint. Hát ma nemet mondtam rá. 

Hogyan éltem túl? Egy perforált vakbelet, vízzel a hasüregben. Én mit tettem, hogy így alakult? Hogy ultrahang, vizsgálat és vérvétel sem mutatott semmit... Tanult viselkedéssel. Kizártam a fájdalmat, nem létezett. Maszkoltam, hogy ne okozzak gondot. Talán 8 éves voltam. A halál szélén táncoltam. Két órát küzdöttek értem a műtőasztalon. A hátam fájdalmát már éreztem nemrég, de nem foglalkoztam vele. Aztán lebénultam. Most minden változik. Lassan és sokszor nehezen. De élek. És csak ez számít. 

Otthon - a testemben. Még sosem éreztem magam így benne. Függetlenül attól, hogy jól vagy rosszul vagyok éppen, hogy fáradt vagyok vagy szárnyalok, a testemben otthon vagyok. És ez furcsa és jó. Végre van otthonom.

Az életcélom - magam előtt is rejtve, az volt, hogy ne zavarjak sok vizet. Szó szerint és átvitt értelemben is. Ez amúgy sosem sikerült, mindig szabotáltam magam a traumareakcióimmal. Most megérkezett hozzám az öröm. Ez volt az első, amit éreztem és a kérdésre válaszoltam, amikor ez szóba került. Örüljetek velem.

A tányértáncoltatást - már legalább 15 éve hallottam és próbálom megtanulni. Most mintha belülről érkezne meg lassan hozzám, hogy érezzem, mi a fontos, mikor hova tegyem a hangsúlyt. Könnyebb így az élet.

Kapocs. A nehézségei mellett is örülök, hogy megvan a lelkemben a szüleimmel. Érzem őket, tudom, hogy szenvednek, és együtt tudok érezni velük, mindamellett, hogy határt húzok, hogy ne bántsanak bennünket. Már nem fájnak azok a mondatok, hogy majd megtudom, ha gyerekem lesz vagy ha felnőtt leszek. Majd megtudom. Csak úgy, bármire. Érzem, hogy az van az ajtóra írva, ami elválaszt bennünket, hogy "Azt hiszi, ő különb, de majd úgyis megtudja". Már tudom. És nem bánok semmit. A változás áldozatot kíván és fájdalmas. De a szenvedésünk generációk óta sokkal rosszabb és fájdalmasabb - pusztító.

Jelen vagyok. Nem disszociáltam. Fájdalom és fáradtság mellett is jelen vagyok magamban. Csodálatos érezni. Csodálatos ott lenni magamnak. 

Mondanivalóm - még mindig van. Több mint 30 éven át hallgattatak el - és most is megtennék, ha tudnák. Majdnem 40 évig nem hallottam saját magam. Most és így pótolom. Meg a szó elszáll, az írás megmarad, így viszont magam elől sem tudom eltagadni a valóságomat. Így többé nem tehetek úgy, mintha meg sem történt volna - évszázados mintát törve ezzel meg.

Örökség. Nekem is nehéz, hogy nincs kinek átadnom a tudásomat. Érzem a felmenőim csalódottságát is. Ők sem tudtak sokmindent átadni, amit fontosnak tartottak és szerettek volna, én sem viszem tovább, amit ők nekem szántak. Én sem tudom majd továbbadni a gyerekeimnek a hivatásomat. Más utakat kell keressek ebben is. 

Szintet léptem - az élet nevű játékban. Félelmetesen csodálatos egyszerre. Ami volt, attól búcsúzok - kicsit fáj is. Ami előttem van, arról pedig még fogalmam sincs. Légüres térbe vagyok. Magam építhetem meg a következő állomásomat, mint amikor egy házat tervezünk az alapoktól.

Tűz. Hiányzik a belső tüzem. A szenvedélyem, a kacérságom. Kérem vissza. Akarom. Vágyni akarok, újra. 

Magzatvíz. Rájöttem, hogy a víz nekem olyan, mintha a magzatvízben lennék. Ezért olyan nehéz elindulni fél év után is, mert még mindig van bennem kis ellenállás és félelem. De amikor ott vagyok, az mindig nagyon motiváló, gyógyító, kellemes, puha, szeretnivaló. 

Megmondhattam - álmomban az igazat. Hogy nem vagytok kíváncsiak se rám, se a gyerekekre, ezért nem találkozunk. Benneteket csak az érdekel, hogy mit gondolnak mások és hogy miért nem élek és viselkedek úgy, ahogy az Nektek jó. Nekem már ez is olyan megkönnyebbülést hozott.

Az osztálytalálkozó - értelmén gondolkodtam. Akik több mint 20 éve lesz@rtak, kiközösítettek, bullying-oltak, miért várják, hogy újra önként odamegyek a pofonért? Semmi közünk nincs egymáshoz azóta sem. Nem ők az egyetlenek egyébként, akik számonkérik, hogy már nem vagyok bántható, traumazitált, drámázó stb, akin kiélhetik magukat.

Átvertem magam. Azt hittem, én majd mondok együttérző okosakat, hogy erőt meríthessenek mások belőlem. Aztán elfogott a szégyen, hogy népszerűséget akarok a szarból építeni. Majd még mélyebb szégyen, hogy áldozathibáztató vagyok - pedig nem. Csak ezzel az egész cécóval magamat akartam meggyőzni, hogy minden rendben. A "mosolygó" depresszió magasiskolája. Szerencsére lebuktam.

Köd - előttem és utánam is. Vakon kell bíznom. Magamban, Istenben, amit eddig felépítettem. Itt kezdődök én. Félek. Most kezdem el írni a saját sorsom.

Akartam - haragudni, de már nem megy. Egy újabb szövődményre derült fény az életmentő műtétemből, és haragudni akartam, mert rengeteg borzalmat tettek akkor velem, de már nem megy. Hetek óta hiába várom. Maradjon ez az irány.

Mélységes megbánás - kezd úrrá lenni rajtam. Életem első csoportos alkalmára készülök és zsigerileg dolgozik az érzés, hogy sosem lett volna szabad családot alapítanom. A halálvágy is dolgozik. És még valami megfoghatatlan van mögötte, ami ezt okozza. Ezt keresem, ez áll a sikerem útjában.

Elégedetlenség - bugyog fel belőlem. Az életemmel és a párommal szemben. Apróságok nyitják ki a szelencét és gerjesztenek bennem, és gerjesztek én belőle hatalmas vitákat. Életre - halálra szólóakat.

Elűztem - magamtól a békét és a csendet. Nem bírtam tovább. Újra alámerültem. És csak utólag vagyok okos, hogy arra ébredtem, hogy nincs már. Hátha lesz még ilyen gyakorlással és akkor nem erőltetem a továbblépést majd.

Tanult tehetetlenség. Fázom, de nem hozok takarót. Pár lépésre van a gyógyszerem, de nem tudok érte menni. Nagyon nehéz megbírkózni vele. Továbblépni, tovább élni, nem feladni és nem veszni hagyni minden eddigi munkát, állandó gyötrelem.

Puhaság. Erőből akartam eddig a jót, a szépet és a szeretetet átadni és befogadni is. Görcsösen. Most tanulom ellazítani magam, megengedni magamnak, odafigyelni, hogy puha legyek és ne erőszakos. Puhasággal sokkal többet tudok átadni. 

Csalódtam. Végül is magamban. Hogy nálam megint nem működik, ami olyan sok embernek igen. Hogy a "fogyasztó" injekció és a gyógyszer, diéta és mozgás mellett sem működik. A bénulás elmúlt, az életem megváltozott, a mérleg mégis emelkedik. Pedig a testsúlyom igen magas ahhoz, hogy ha izom is épül, a mérleg lefelé menjen. 

Sorvasztó éhség - a kisgyerek szülőéhsége. Mi a f@sz az mégis? Engem nem sorvasztott el sosem. Belehaltam a lelki vágyakozásba milliószor. A kompenzálásnak sincs vége közel 40 éve. Testileg meg az elhízás öl meg napról napra. Az idegrendszerem sem sorvadt el, hanem teljesen rendellenes pályák jöttek létre.

Megint - lebénultam. "A folyó csak ömlik, zúdul és ömlik". Én meg nem tudok úszni az árral, csak csapódok a kövekhez. Valahogy nem jövök rá, hogyan kellene élnem ezt az életet. Nem értek semmit.

Hülyeség - volt elvállalnom. Tudtam, hogy ez lesz. Végigcsinálom, belegebedek, és se támogatást, se köszönetet nem kapok, a végén pedig minden érdem másra száll. Már akkor tudtam, de nem hallgattam magamra. Végig éreztem, hogy rossz irányba megyek és nem szálltam le a buszról. Hátha végre megértem a leckét ebből az újabb "pofonofonból".

Napok óta érzek. Minden fájdalmat és kínt. Nem menekülök. Még úgy sem, hogy nem tudom, mitévő legyek. És úgy sem, hogy tudatos vagyok arra, mit művel velem mentálisan és lelkileg. 

Batyu. Kinyílt valamilyen dimenziókapu és megláttam, miket sikerült átadnom a gyerekeimnek. Persze csak a nehezét... Ezért tudatosítás céljából leírom, hogy ne hazudhassam el magam elől, hogy azt érzem, kisebb a súlyuk már, mint amivel én kezdtem ennek az útnak. És megküzdési lehetőségeket is kapnak már. 

Közelről - kell megnéznem az életet, hogy észrevegyem a jót. Mikor lehetett az első pillanat, amikor ez elkezdődött? Mi történt akkor? A döntés, hogy hova teszem a hangsúlyt, önmagában kevés, hogy változás legyen.

Meghalt. Elkezdődött, amit vágytam is titokban és féltem is tőle: hogy elmenjenek, és ne szenvedjenek tovább, és másokat se bánthassanak többé. Fogalmam sincs, mit érzek és mi történik bennem. 

Különös a láthatatlan kapocs. Amikor reggel meghalt, már éreztem, hogy nem vagyok rendben. Délben már nagyon rossz volt, amikor megtudtam. Pár órán belül, már lábra sem tudtam állni. Nem ez az első ilyen párhuzamunk életünk során. 

Szóhoz sem jutok, úgyhogy csak hagyom magam. Műtét vagy nem műtét. Most vagy később. Súlyos vagy sem. Rossz úton járok vagy pont hogy gyógyulok. Ugyanaz az út vagy mintát törtem. Semmit sem értek továbbra sem. És félek.

Start. Újra ott állok. Nem a kezdetek kezdetén, hanem túl a sokadik válogatón. De attól még nem tetszik. Sokat haladtam felfelé a spirálomon, de akkor sem élvezem, hogy "kezdhetek mindent előről" megdolgozni. 

Figyeltem - a belső hangomra. Hogy a félelmem miatt volt ilyen hangos, vagy a tények tették ennyire egyértelművé, nem is tudom, számít-e egyáltalán. Elmentem SOS vizsgálatra, azóta készenlétben a kórházi bőröndöm. Valamiféle csoda folytán hagyni tudom, hogy a Jóisten vezessen. Tényleg kiszakadt a sérv, tényleg műteni kellene, de dönthetek másképp. Olyan orvost találtam, aki magyaráz, megmutat, ért és támogat. Nem akarok még rosszabb állapotba kerülni és még több kockázatot vállalni, ezért műtétet akarok. Félek.

Minta: majdnem ugyanennyi idősen, ugyanebben a kórházban, szintén gerincműtétre sétált be. Súlyosabb állapotban volt, lett sajnos visszamaradt panasza. Otthon azzal várta, hogy bárcsak a műtőasztalon maradt volna. Engem a rehab team és a baráti csapat vár készenlétben. De ettől még állandóan ez a mondat visszhangzik a fejemben és nagyon félek. 

Sok(k) - egyszerre a veszteség, a temetés, a találkozás, az állapotom, a műtét, a várakozás, és a hétköznapok súlya. Lélegezni is elfelejtek sokszor. És jópárszor kicsekkolok a jelenből - újra.

Belülről fázom. Mióta nem tagadom magam előtt sem a tényeket. A medence vize is hidegebb. Úszás közben is lúdbőrös vagyok és fázok. Egész nap takarózom, burkolózok. "Dirmeg-dörmög a medve, nincsen neki jókedve. Alhatna, mert hideg van, jobb most bent a barlangban". Azt nem tudom, milyen barlang lenne most jó nekem.

Jegyzet: büszke vagyok Rád, hogy hagyod magad pihenni, vállaltad, hogy leteszed a munkát, döntöttél a sorsod felől, tudatosan haladsz a műtét felé, igyekszel felkészülni, mersz és kérsz is segítséget, hogy fizikailag is megteszed, amit tudsz, hogy szinten tartsd magad és segítsd a felépülésedet már a műtét előtt, hogy úszol még most is, nem csak sütibe fojtod az érzéseidet és ezzel példát is mutatsz. Tarts ki. 

Temetés. Több új dolgot is megtudtam, például hogy azért volt munkaszolgálatos, mert részt vett '56-ban. Soha nem mesélt róla. És már azt sem fogom megtudni, miért nem mesélt róla sohasem. Sem azt, hogy mi történt vele, ami ilyen emberré tette. Mert hogy a szándék, amiért odament, érzem a zsigereimben, hogy jó, bátor és nemes volt. És aztán ez összetört, az álmaival együtt, amit elvettek tőle büntetésül. Sok dühöt megmagyaráz, amit nem értettem korábban és nem tudtam elviselni.

Kiderült, hogy van zsidó vérem. Egész életemben vonzott, és mindig csodálattal néztem és vágyakoztam feléjük titokban, de soha senki nem merte még csak kiejteni sem a száján, és még én is most merem csak magamnak is bevallani. Még a faluban sem beszéltek róla soha, ahol felnőttem. A titok és a hallgatás mentette meg az életüket. Engem pedig ma már megfojtana, ha nem szeretnék tudatos életet. 

Identitásválság. Nem nagy, csak össze kell raknom a mozaikokat még magamban. Szeretném megismerni a sváb zsidóságot az egyik oldalról, a másikról Erdély szeretete ivódott belém mintha szülőföldem lett volna. És közben meg itt élek, nevelkedtem, boldogulnom és beilleszkednem kellene, csak azt sem tudom, ki vagyok, és azt sem tudom, van-e egyáltalán jelentősége. 

Gratulálok magamnak - hogy nem hagytam el magam. Hogy a kétségbeesett pillanatok és chips-et zabáló napok mellett az utolsó pillanatig is elmentem úszni, próbáltam magam fizikálisan és mentálisan is a felszínen tartani és nem totálisan széthullva a műtétre menni.

Fájdalom-menedzsment. Ez az új szavam. Tanulom. Értelmezem. Szokom. Csiszolgatom. És mint mindig, ez is a test - lélek - elme hármasára vonatkozik.

Ölelem magam. Bújok vissza magamba, szeretgetem a sérült testemet, vigasztalom. Ez az, amit soha nem kaptam meg korábban egyetlen műtétnél és betegségnél sem gyerekként. 

Nem írok - amióta kórházban vagyok. Pedig rengeteg dolog történt. Nem is fogom fel igazán. Teszem a dolgom, folyamatos készenlétben vagyok, pörögnek az események, én meg csak megyek velük.

Hogy hogy vagyok? A testemmel foglalkozom csak és mindenki más is így tesz. A gyerekeim hozzák le, hogy több is történt. Szóval el vagyok veszve a testemben és a lelkemben is. 

Van egy pont - a gyógyulásban, amikor azt érzem, hogy megbántam és rosszul döntöttem. Most van ez a pont. 

A kórházban - az éjszakák voltak a legnehezebbek nekem. A sötét, a társas magány, a kényszerű csend például, a magammal lét hiánya. A nappalok gyorsan elteltek a feladatokkal. Éjszaka már nem volt mivel elterelni a figyelmem.

Könnyebb volt a kórházhoz alkalmazkodni, mint a hazajövéshez. Remegve vártam, aztán dühbe csapott át. Katasztrofális volt az egész. Üvöltve szerettem volna sírni tőle. Rám zúdult minden észrevétlen érzelem, ami felgyűlt a majd egy hét alatt. 

Kiszolgáltatott - állapotban voltam erőteljesen napokig és leszek még intenzíven hetekig. Sérülékenységet jelent nekem. Nagyon nehéz megengedni, és nem erőltetni, hogy erős vagyok, megoldom. És mint általában, most is test-lélek-elme minden aspekutásban.

Kívülálló lettem az életemben. A műtét a testnek egy trauma. De nem csak annak. A gyógyulás is akkor egész, ha teljes. És mindenki csak azt az egyetlen kérdést teszi fel, hogy vannak-e fájdalmaim - nem is gondolom, hogy ez változni fog. Ha helyesen válaszolok, akkor megy tovább az életük, mintha semmi sem történt volna. Ha rosszul válaszolok, akkor nekem kell megtartani őket is, mert összezavarodnak, kétségbeesnek és tehetetlenül bolyonganak. Terhes. 

Egyszerű - olyan egyszerű volt a kórházban az élet. Feladat, cél, eredmény. Csak a saját dolgom, csak a saját felelősségem. Rendben mentek a dolgaim. Este álombasírtam magam, reggel kezdődött minden elölről. Itthon minden annyival nehezebb, és nem a házimunka miatt, mert azzal semmi dolgom. És azóta is minden este sírok.

Bárcsak - kértem volna a kórházban pszichológustól segítséget. Bárcsak már akkor eszembe jutott volna. Most itt vagyok egyedül, és erős kétségeim vannak, hogyan fogom ezt elbírni.

Nem vagyok hajlandó - felszínesen csevegni. Nem érdekli a problémám, nem érdekli az állapotom. Egyetlen dolgot kérdez: van-e fizikai fájdalmam. Többször is megmondtam, hogy nem akarok arról beszélni. Ő meg nem hajlandó másról. Így legalább csend van körülöttem.

Kényszerítem magam - hogy aludjak. Gyógyszerek mellett sem megy máshogy sajnos.

Gyógyító folyamat - ott kezdődik, hogy amikor megtörténik a csoda, akkor az első eufória után letépődik a gennyes sebbe ragadt régi kötés, aztán ki kell tisztítani, fertőtleníteni, és ápolni, és várni, hogy gyógyuljon. És a lelki sebekre nincs fájdalomcsillapító, érzéstelenítő vagy altatás. Óriási tévhit, hogy a csoda magában megold mindent varázsütésre.

Kötözés. Nem bírom. Pánik, szédülés, hányinger és elerőtlenedés. Borzalmas. Fizikailag nem fáj egyébként. Valami van ott elásva, nyomogat egy gombot, de nem látok mögé. 

Őrület, hogy nem őrülök bele az éhségbe. Rettenetesen elkeseredtem, ezért minden elvem ellenére drasztikusan változtattam a diétámon. Elkezdtem az IKÉ-t. Fogalmam sincs, jól tettem-e, fenntartható lesz-e, értelme lesz-e..... Az IR diéta alapjait minimálisan tartom csak.

Az impulzusvásárlások kordában tartása lehetetlen, konkrétan csak mérsékelni tudom, de kiiktatni nem. Ez is nagy szó, de nehéz örülnöm a kis lépéseknek. 

Kiszolgáltatottnak és gyengének lenni iszonyúan félelmetes és nehéz. Elfogadni és befogadni a jót, amit most kapok, a szeretetet, és hogy fontos vagyok...... Sok sírással járó tanulási folyamat. Magamtól nem is írtam volna róla, hogy ha nem lepnek meg egy komatálas látogatással és szakad ki belőlem kontroll nélkül. 

Minek hívjam, amikor régi álmokba térek vissza és kijavítom, ami ott nem ment? És még az álom többi szereplője sem érti, hogy miről beszélek, hogy jártunk már itt. Vagy amikor teljesen új emberekkel, teljesen más helyzetben térek vissza ugyanarra a helyszínre és teljesen más az esemény benne. Ezek az álmok olyan sok kérdést és érzést hagynak bennem. 

VéraláFutás-versenyt nyertem. Szükségem van a nevetésre, mint egy falat kenyérre.

Beidegződések. Ismét Osho-hoz fordultam támogatásért az első kórházi konzultációm előtt. Azóta is érlelem, forgatom, értelmezem, mélyítem. Hetek óta próbálom mélyre engedni, de annyira egyértelmű, annyira sokrétű és olyan pontokat érint, amiktől félek. 

Stabilizálás. Nem is tudatosult a műtétig bennem, hogy ez az első lépés, amíg el nem kezdte tanítani a gyógytornász. Hogy mennyi mindent megelőz. A mobilitásra fókuszáltam mindig. Azonnal vártam és elvártam a változást. Milyen új, hogy ehelyett, és a terhelhetőség helyett, most stabilizálom magam. Ereje, jelentése és fontossága lett a szónak. Termesztésen ez esetben is lelkileg és mentálisan is. 

Hiányzik a kórház. Mintha hazamennék. A szobám, az ágyam. Igen, az enyém. A nővérek és az orvosok. Nem is tudom, mikor éreztem ilyet utoljára. Sok rossz, régi élményem van orvosokról, visszaélésekről, hazugságokról etc. De mégis olyan most, mint egy régi jó barát, aki segít, amikor bajban vagyok. Szeretem a szagát, az egyenruhát, a viziteket, hogy meg tudtam nevettetni őket, hogy büszkék voltak rám. Eddig semmi sem volt tudatos gyermekkoromból ezekkel kapcsolatban. 

Erőltetnem kellene magam kicsit, hogy több jót lássak az életben, a környezetemben, és főleg magamban. Nem írtam hálanaplót sem, nem is tudom, mióta. Visszanéztem ezt a naplót is, és eret is vághatnék ennyi erővel, persze nem fogok, csak hát nincs egyensúlyban az életemben, hogy a jó dolgokat is hajlandó legyek észrevenni és nyomot hagyni róluk. 

Magasan funkciónáló. Kiskanál vízben meg tudnám folytani, aki megalkotta ezt a fogalmat. Tudom, hogy ő csak nevet adott neki, de nem tudok másra haragudni. Óriási teher már csak tudni is, hogy ilyen vagyok, mert most már állandóan ezt várnám magamtól és saját magam ellen fordítom, amikor ez éppen kikapcsol (mivel ez is hullámzik). 

Mazochizmus. Még mindig folyamatosan bántom magam. A belső hangom még mindig felülír minden értékeset, jót és szépet. És még mindig minden nap ki akarom engesztelni és bizonyítani neki. Nem vagyok igazából jó ember, csak kompenzálok. Látod? Erről van szó. 

Egyre furcsábbak az álmaim. Rengeteg régi kapcsolatot török meg bennük, szabok határt a régi bántásoknak, befolyásolhatóságnak és a kihasználásnak. Független, erős, tudatos és boldog vagyok bennük. Mit kezdjek ezzel?

Hullámvasúton ülök majd egy hónapja a fejemben. Pár percig buli, az adrenalinfröccs is rövid ideig OK, de 0-24- ben és heti 7 napban elviselhetetlen, főleg a lentekkel együtt, mert az átmenet csak pár pillanat. Zuhanás - fék és ejtőernyő, landolómatrac nélkül. Aztán jön a kapaszkodás, erőlködés felfelé. És úgy érzem, nem jutok sehova. Nincs nyugvópont, ahol pihenhetnék. Félek, hogy egyszercsak vagy a becsapódás lesz végzetes, vagy nem tudok többé felkapaszkodni. 

Megtörtem. Nem bírom már így élni tovább az életem. Fogalmam sincs, mihez kezdjek. Meggyógyulok, de nem akarok újra ugyanide jutni. Egyértelműen változtatnom kell, de elképzelésem sincs hogyan. Próbáltam az elmúlt egy évben többször is, de az élet nem engedte. Én esküszöm, mindent megtettem, hogy helyt álljak az új szerepekben és komolyan nem rajtam múlott, hogy végük lett. Már mindent megpróbáltam, hogy működjön az életem, nem tud senki olyat mondani, amit ne próbáltam volna meg - ez teljesen komoly. Mégsem működik. Mihez kezdjek?

Hogyan folytassam? Megpróbáltam visszatérni kis lépésekben a hivatásomhoz. Annyira megviselt ennek a felelőssége, hogy szóhoz sem jutok. Több órás kicsekkolás alvás címszóval és pánikrohamok jöttek utána. Most érzem igazán, milyen stresszt jelent nekem vállalkozónak lenni, főleg sok éve sikertelenül. Jó vagyok a hivatásomban - tényleg, mellé az összes marketing és social és termékfejkesztő stb tanácsot megfogadtam, és akkor is csőd a vállalkozásom. Nem bírom már el ezt a terhet. Nagyon szükségem lenne már egy kis univerzumi támogatásra, megdolgoztam érte. 

Szőrszálhasogató. Utálom. Hogy az vagyok. A felismerést. Hogy apám is az. Hogy rá hasonlítok. Hogy pont olyan vagyok ebben, mint ő. Hogy nem tudom megállni. Hogy kötekedek. Pfuj. 

Megbékélés. Elképesztő hatással van rám "A másik énem" sorozat. Nagyon fontos üzeneteket erősített meg bennem, segített perspektívát váltani a mostani gödrömből. Szeretnék egy itthoni oltárt a felmenőinknek. Sokukat nem ismerjük, nem tudjuk hol a sírjuk, a többieket pedig életükben sem volt lehetőségünk megismerni a hallgatás miatt. Szeretnék nekik is utat mutatni a fénybe. Egyenlőek vagyunk. 

Benjamin Button - különös életében érzem magam néha. Semmi sem a "megszokott" vagy "átlagos" mederben történik velem. Mintha egy teljesen másik életet élnék, mint a környezetem, a világom. És semmi sem passzol össze semmivel. Inkább találkozások vannak, amik valahogy kívül vannak téren és időn.

Belül iszonyú gonosz vagyok. Azt kívánom, hogy annak a sofőrnek legyen gerincműtétje aki olyan állat módon vezet, hogy meghúztam a hátam.

Árnyék. Félek a saját árnyékomtól. Sétálok az utcán, sötét van és félek még a saját árnyékomtól is. 

Falak. Át kell lépnem minden határt és lebontani minden falat, hogy megtaláljam magam a generációk alatt.

Meg kellett nyílnia a testemnek, hogy meg tudjak végre nyílni az életnek.

Gyönyörűen énekeltek. Több generáción át. Milyen jó erre emlékezni. Milyen jó, hogy van szép is, amire emlékezhetek

Én ő vagyok. Ő mi vagyunk. Mi ők vagyunk. Ők én vagyok. Én ő vagyok.

Túl sok vagyok. Magamnak, nekik, mindenkinek. Mindig és mindenhol. A mértéket hogyan tanulhatnám meg?

Virágozzon bennem a láng. Ez az ezévi vágyam, mottóm, szívbéli vágyam. Kívánságom a bennem tovább élő őseimnek. 

Sokat fáztunk. Ez kapcsolt be a bénulással. Minden szinten a változás, a mozdulás, a változtatás, az új út, a szeretet és én magam fogok tudni ebben változást hozni, és melegséget a lelkünkbe. 

Utánzó vagyok. Generációk öröksége, hogy mások mögé "bújva" éltünk túl háborúkat, viharokat, tragédiákat. Ideje fényre lépni. Égjen a gyertya mindannyiunkért. 

A saját hangom - keresem. Próbálkozom. Hallgatom. Kísérletezem. Hol vagyok én bennünk. Mikor tudok én szólni mindannyiunk lelkéből.

Tiszta révület. Tiszta szívvel, és tiszta tudattal. Szeretetben. Köszönöm Mama Cacao és többiek. Hála.

Elbúcsúztam. Nem számítottam rá. Közel 40 nappal a halála után. Magamhoz engedtem és ő is engem. Szólt hozzám. Hallgattam őt csendben, szeretettel. Az üzenete a szívemben van és remélem egyszer megértem majd. Legyen könnyű a lelke és fogadja szeretettel az Ég. 

Győztes akarok lenni, de áldozataként viselkedek. El kell engednem.

Hinnem kell, teljes bizonyossággal. A remény kevés.

Komplett életeket élek meg az álmaimban. Túlságosan valódiak. Élhetőek. Elképzelhetőek. Megtörténtek már ki tudja, hány emberrel. Borzalmasak. Ez a mai volt a legdurvább. Pár éves gyermekként és anyaként is végigrettegtem a gyilkosságot. Védtem a testvérem. Választanom kellett a gyerekeim közül és menteni, akit csak tudok - az vigasztalt, hogy a halál vár ezért. Még az állataimat is elvesztettem. Aztán túlélőként a bujkálás, elmenekülés, hazugságok. Nincs más terv, de hibázok. A gyerekek mindig megfizetik a szüleik hibáit.

Csata - ma egyet megnyertem, hogy helyrehozzam, amit az évek során elrontottam a terápia előtti életemben anyaként. Nagyon büszke vagyok a gyerekemre és magamra is. Fizikailag, mentálisan és érzelmileg is komolyan odatettük magunkat. Jobb későn, mint soha. 

Görcs - az egész testem. Még levegőt is erőből veszek. Minden porcikám, a lelkem minden zuga görcsös. A félelemtől. Az ismeretlentől. A kihívásoktól, a feladatoktól. Az újrakezdéstől. Az új élettől. Az új énemtől. A fájdalomtól is.

Kamaszkoromban jártam álmomban, és kiléptem az érzelmileg bántalmazó kapcsolatból és viselkedésből. Átéreztem a fájdalmat és elgyászoltam. Majd észrevettem a jót az akkori életemben és megengedtem magamnak, hogy szeressek és szeressenek, tisztán. Még most is könnyezem a boldogságtól, ahogy rá gondolok.

Boldog könnyek. Isten hozott benneteket. Legyetek áldottak. 

Szomorúság. Több mint 35 évembe telt megkülönböztetni a dühtől. És egyáltalán rájönni,hogy a legtöbbször nem dühös vagyok, hanem szomorú és fájdalmat okoz valami. És arra reagálva nem bántanék másokat, hanem együttérzéssel fordulhatnék magamhoz.

Kaffka azt írta egyszer valahol, hogy "Utazásaim megváltoztattak". Olyan mélységesen, sokrétűen, egyszerűen és gyönyörűen fogalmazta meg az életemet. 

Kitöltöm a rendelkezésemre álló teret. A bőrömben, a környezetemben, a velem élők életében, az otthonomban, a körökben. Mindenhol, mindig, minden téren. Egyrészt, mint egy lufi. Másrészt meg minden formához alkalmazkodom. A csecsemők és kisgyerekek jutnak eszembe, mintha sosem léptem volna túl azon a korszakomon, hogy egyetlen gyermek is képes az összes jelenlevő felnőttet totálisan lefoglalni. 

Kincs akarok lenni. Valakinek. Mindenkinek. Ezért van szükségem a segítő foglalkozásra, mint a falat kenyérre. Ezért akarok annyira jó lenni. Ezért teszek meg mindent, ami tőlem telik. Ezért a life long learning, mert sosem vagyok elég. Magamnak. Kincs akarok lenni magamnak.

Szerencsés csillagzat alatt születtem álmomban. Keveredett a történelem, az emberi sorsok, a valóság és a képzelet. A meseszerű dolgok segítenek feldolgozhatóvá tenni, az üzenetet meglátni, ahelyett, hogy beleőrülnék, hogy akár mondjuk előző életeket látok és bennük ragadok, és vissza tudok térni a jelenbe. Láttam a szenvedést, a halált, a jólétem árát, a rabszolgasorsot, az elnyomást, az arisztokrácia abszurditását. Mögötte a megélt emberi életeket: minden érzést, a valóságosságukat. De csak kívülről és utólag tudom értékelni. És ezért is megfizetek. 

Dolgozni akartam. Évek óta hajtogatom, hogy nem kérek ingyen semmit, nem kérem, hogy az ölembe pottyanjon bármi is, én örömmel megdolgozom a jóllétemért. Meghallgatást nyert. Olyan szinten, hogy most már annyit kell dolgoznom, amibe beleroppanok, szó szerint. Ha beleszakadok, akkor jól megy. Ha önmagam vagyok és élvezem, akkor pénz nélkül maradok és szerencsétlenségek sora történik. Bezártam a kaput a jó dolgok előtt, egyensúlytalanságot teremtettem, elvettem az univerzumtól a lehetőséget, hogy jól tarthasson jó embereket - elvettem a gyerekeim szerencséjét is. Ideje fordítani ezen.

Még mindig haragszom, ha valaki segíteni akar. És szégyellem. De már kommunikálok róla. Felismerem. Tudatosan elfogadom a felém nyújtott kezet. És megkeresem a módját, hogy szívből szeretni tudjam. 

Hangosan nevettem álmomban egyik éjjel. Erre keltem fel és csak ennyire emlékszem. Aznap baleset történt. Nem tragédia, de fordulópont. Vagy talán komoly figyelmeztetés? 

Jogom van változást hozni. Minden gyermek eredendően azzal születik, hogy változást hozzon a környezete életében és ehhez nekem is jogom van, és ragaszkodom hozzá, és követelem és elfogadom. 

Utánam nem sírnak a gyerekeim - sem. Az apjuk után egyetlen nap után zokognak. Mardos a féltékenység és az állandóan mínuszos önértékelésem, hogy szar anya vagyok. A realitás az, hogy engem bármikor elveszíthettek volna az elmúlt években, és ezt talán ők is tudják. Közben mindennél közelebb kerültünk egymáshoz lelkileg és egyszerűen csak mernek őszinték és önmaguk lenni mellettem. 

A hangok a fejemben nem múlnak. Ruhahajtogatás közben a legfontosabb emberem képébe és hangjába bújva szapultak hosszan és aljasan, hogy kevés vagyok. 

Hálás vagyok a felmenőimnek, hogy az élni akarásuk, a jóra való törekvésük is összeért bennem, mert ezért vagyok ilyen erős és kitartó, és nem adom fel sohasem. Ez az idő is eljött hát. 

Ez a napló egy csoda. Nem akarom elképzelni, hogy ezt az egészet még mindig magamban hordozom, és hogy annak mi lenne a következménye. 

Boldogság, olyan jó, hogy itt vagy. Szívből örülök, hogy megérkeztél. Megígérem, hogy itt mindig itthon leszel, mindig van hely a számodra, és ezentúl a család tagja vagy Te is. Hála Érted, létezésed áldás a számomra. 

Jó ember lettem. Nincs már szükségem maszkokra, hogy kevés vagyok, érdemtelen, szégyellni való, hibás, bántalmazó, beteg, depressziós, sérült, szegény stb. Ideje elfogadnom. Megdolgoztam érte, az enyém. 

Tudomány. Sosem tudom, hogy mellettem van, vagy ellenem. Az eszem tudja, hogy egyik sem. Mégis szeretném a javamra használni. De egy ártatlan mondat a szoptatás és mikrobiom kapcsán, hogy mit adunk át vele vagy éppen, hogy nem, és máris a padlón vagyok megtaposva, hogy amit a legjobbnak hittem, sosem lett volna szabad megtennem. Hogy talán, ha nem szoptatok egyáltalán, akkor sokkal jobb életük lehetne a gyermekeimnek. Átkozott triggerek. 

Sebek. Most éppen az apaiak. Sohasem láttam még ehhez foghatóan szépet. És egyszerűen nem tudok betelni vele. Közel engedem a bennem élő kislányhoz és hagyom, hogy boldog könnyeket eresszen. Másrészt meg túl sok és menekülnék. Gyógyulás ez is. 

Béke. Valahogy sikerült helyet szorítani neki. Kicsit még szűkösen vagyunk, de már elférünk és jól érezzük magunkat együtt. 

Szívesen. Gyakorolnom kell ezt a szót. Olyan helyzetekben, minőségben és természetességben ismertem meg az elmúlt hetekben, amivel még nem találkoztam és érzem, hogy hiányzik. Gazdagabb lett a szó is és én is. 

Hülye. Tizenegypár évesen kicsúszott a számon. Anyámra mondtam és meghallotta. Napokig nem állt szóba velem. Sírva könyörögtem a bocsánatáért. Elköltözéssel fenyegetett. Ma az én gyermekem mondta rám. Tudomásul vettem. Többre nem futotta. Nem tudtam reagálni. Legalább nem bántottam. 

Qrv@. Eszembe jutott az előbbiről. Tizenegy-két évesen mondta rám anyám. Takarítás közben. Mert rosszul tettem vissza a szőnyeget felmosás után. A mai napig nem értem, miért, hogyan, mitől csúszott pont ez ki a száján. Még nem is érdekeltek a fiúk, meg a szerelem. Nem találok rá magyarázatot, nem tudott adni ő sem, nem tudom megérteni. Nem tudom integrálni, és még mindig hatással van rám: bárkitől természetesnek veszem, ha így szid. 

Szorongás. Új dolog, új érzés, új helyzet, új szituáció. Változó gyógyszerek. Változó reakció. A változás állandó. 

Halál utáni állapot. Sokat gondolok rá mostanában. Folyton eszembe jut a fény, a könnyedség, hogy nem vagyok egyedül, nem fáj semmi. Ott tiszta, világos és egyszerű minden. De már nem vágyom oda. Próbálom arra használni, hogy feltöltekezzek belőle. 

Legyen szabad. A tánc. A mozgás. A test. Az akarat. A mozdulat. A szándék. A cselekvés. Az érzet. Az élet. Csoportba kezdtem és imádom

Irigykedek, arra aki szebb, egészségesebb, gazdagabb, ügyesebb, boldogabb. Ésszel tudom, hogy mindenem megvan. De elég annyi, hogy egy székre nem tudok leülni a súlyom miatt és máris visszaestem. És rengeteg sebet okozok magamnak miatta: csúnya hegesre kaparom magam bárhol a testemen. 

Vicceskedek állandóan, amikor mondják, hogy jó legyek, és én mindig csak azt válaszolom - és eddig viccesnek is gondoltam -, hogy hát sose vagyok jó, és sose leszek. Meg hogy nagy kanállal eszem az életet. De ennek fele sem tréfa. Mindig is komolyan gondoltam, de magam sem láttam mögé. És amíg eddig ez büszkeséggel töltött el, most rájöttem, hogy ez mennyire nagyon szomorú, egy rossz beidegződés és viselkedésminta. Változtassak ezen is. 

Magányos vagyok. Szakmailag nem találok támogató csoportot. Aktív vagyok, jelentkezek is, vissza is fogom magam, vállalok is, de teret is hagyok, önkéntesen is, és adományért is és fizetségért is természetesen. Szakmailag sincs kivetnivaló. Asszertív is vagyok. Buzdítok is. De mégis kihagynak, visszautasítanak, elfelejtenek. Csak egy "hopp Juliska" leszek vész esetére, amire meg nemet mondok. Ha segítséget kérek, akkor süket fülekre találok. Végtelenül szomorú és csalódott vagyok. 

Feladtam a diétát a műtét óta. Az endokrinológus eltűnt, miután közölte, hogy műttessem meg a gyomrom. 5 év kitartó diéta, gyógyszerek, injekciók, magánellátás - hogy biztosra menjek. Nulla eredmény, szó szerint. A fr@nc vigye el az egészet, elfáradtam. Nincs motivációm és mentálisan erőm tovább csinálni. Szünet kell. Majd egyszer újra belevágok és keresek egy új orvost is.

Lázadó vagyok. Saját, nehezen kivívott fényemet hordozom. Császár lettem. A saját életemé. Újraformáltam magam. Gyökeret eresztettem és szárnyakat növesztettem. Nem vagyok és nem leszek többé rabszolga. A boldog ember Osho szerint a legnagyobb idegen. Legyen így. Most még jobban megértettem magam.

Mindenért - ami kellemetlen, rossz, balul sül el, tévedés. Azért én vagyok a felelős, én tehetek róla. Sokszor kapom rajta magam, hogy fut a program, és zsigeri félelmet vált ki belőlem. De elcsípem. Nem hagyom magam. 

Táncolok. Kb. 25 éve hagytam abba, azóta hiányzik. Próbálkoztam párszor, de nem ment. Évekig a férjemet nyaggatam vele, de neki nem ez az útja. Most viszont gondolkodás nélkül, sejtszintű örömmel vágtam bele. És nagyon élvezem. 

Felszabadult vagyok. Heti néhány órára, amíg táncolok, olyan szinten vagyok együtt magammal, összhangban testemben és lelkemben, szabadon áramolva a többiekkel, természetes részeként az egésznek, hogy nem győzök csodálkozni. Nem is sejtettem, nem is gondoltam, hogy ilyen is tudok lenni és könnyeden is tudok létezni. 

Ahhoz képest. Amiket átéltem, sokkal jobban vagyok. Erre emlékeztetni szükséges magam. Megint, mindig, újra. És ez sem baj. Csak egy újabb stabil lépcsőfok. 

Hibáztatni kell. Valamit vagy valakit, mindig. Ezen még nem tudok változtatni. De már nagy haladásnak számít, hogy nem magamat. Legalábbis az első ösztönös reakció után már tudok reflektálni magamra vagy másokra, hanem eseményekre, amikből aztán belátható, hogy mi történt reálisan. Cseppekből áll a tenger is. 

Néha megbánom. Hogy családom van és hogy ilyet gondolok. De csak pillanatokra, amikor nehéz, amikor a kihívások összecsapnak a fejem felett. Amikor nem látom a konfliktusokból a kiutat, vagy egyáltalán a közös utat. Olyankor menekülnék, ahogy zsigerileg tanultam és átéltem gyerekkoromban anyám próbálkozásait. És azonnal tudom azt is, hogy ha a mostani családom nem lenne, akkor már én sem, és a boldogság, örömök, szép emlékek sem. Nekik is köszönhetem. Inspiráltak, okot adtak. Szeretném ezt is megőrizni velük együtt. 

Iker téma. Emlékezhetetlen. Nincs ilyen szó, de mégis van. Kinyílt a dimenziókapu, hogy kimondottá vált a letagadott múlt. A Holokauszt emléknapon éber álmot láttam: az ikertestvéremet Mengele kezei között. Amióta az eszemet tudom, mindig azzal az érzéssel éltem, hogy létezik - megmagyarázhatatlanul. Soha senki nem beszélt nekem ilyesmiről. Mindig is azt éreztem, hogy őt vágták ki belőlem gyerekként az ominózus műtőasztalon. És inkább meghaltam volna én is, hogy ne éljek tovább nélküle és jóvátegyem, hogy én élek. Ennél több egyelőre felfoghatatlan. 

Beavatás Istennő jött el hozzám. Arra kér engem, hogy mutassam meg az igazságomat és sugározzam a gyógyulásomat, és olyan módon leszek mások segítségére, amit el sem tudok képzelni. Olyan sokak számára lehetek inspiráció, és még csak észre sem veszem. Miattam a világ egy jobb hely. És ez az én szolgálatom.

Beleálltam - a vérvonalamba. Elfoglaltam az engem megillető helyet. Megünnepeltem a jogomat a saját utamra. Örömöt, tiszteletet, bátorságot, hangot adtam a múltnak, jelennek és jövőnek. Fényt gyújtottam a méhemben, utat mutatva a távozóknak is és az ezután következőknek. Hála. 

Tisztulok. Régi kapcsolatok árnyékaitól. Szabad akarok lenni tőlük, és legyenek ők is azok. Cipelek mindenkit magamban, de valójában már nincs szükségem rájuk. A jelenben akarok lenni. Élni akarok, és nem egy két lábon járó archívumként mumifikálódni. 

Azt csinálok, amit akarok. Hogy tud egy mondat ennyire egyszerű, releváns, felkavaró, őszinte, felelősségteljes, helyénvaló és húsba vágó lenni? Elsírtam magam és kísér a pillanat. 

Megvédtem - a gyerekemet, az osztályközösséget. A 10 éves forma kislányt, aki voltam és éveken át bántották és fenyegették, és nem tudta, mi az a biztonság. Megtettem, és még félek, de már nem számít. "Ha így kell lennie, állok elébe." 

Magammal lenni vágyom. Egyedül. Nem bajlódni másokkal. Elvonulni a világ zajától és bajától. Csak figyelni a látszólag semmit. Meghallani a csendben a lényeget. Velem törődni. Megállni. Hogy utolérjem önmagam testben és lélekben. Hogy álmodozzak. 

Élni: énekelni, hogy nem érdekel, milyen a hangom. Táncolni, hogy nem számít, ki látja. Nevetni, hogy zengjen az ég. Kiabálni, hogy remegjen a föld. Sírni szégyen nélkül. Szeretni, hogy a másik is így érezze. Megbocsátani magamnak és másoknak. Szolgálni miközben gyógyulok, és gyógyulni, miközben szolgálok. Tisztelni a múltat. Megélni a jelent. Gondoskodni a jövőről. Bátran álmodni. Hinni valami evilágon és emberin túliban feltétel nélkül. Igent mondani akkor is, ha félek. Nemet mondani, ha úgy érzem jónak. Határt szabni, ha nem tisztelnek, hogy falakba ütközzenek, és ne belém. Ha hibázok, megkövetni. A sikert elismerni. Ünnepelni ok nélkül. Felállni, ha elestem. Eltévedni, miközben az utamon is vagyok. Kimondani, ami fontos, amíg lehet. Írni, mert érdemes emlékezni. Nyomot hagyni, amiből építkezni lehet. Jobb emberré válni, hogy jobb hely legyen a világ. Fényt gyújtani magamban és hagyni, hogy utat mutasson annak, akinek szüksége van rá. Szabadnak lenni, hogy nem bántok másokat. Több mint 15 év - utólag megérte. 

Magamra veszem. Akkor is, ha nem az én ingem. És addig passzírozom magamat és igazítom az inget, amíg azt látom a tükörben, hogy jó ez rám, és megpróbálom meggyőzni a környezetem is róla. Már úgy néztem ki, mint a Kimittud-okon, hogy ki tud több ruhát felvenni magára. Most elkezdtem vetkőzni és válogatni. Már van, amit az első próba után le tudok tenni. Van amikor meg be tudom már látni, hogy hiába erőltettem annyira, valójában sosem fog passzolni és továbblépek. Rétegről rétegre haladok. 

Van másik. Mindig. Jobb, szebb, ügyesebb, szimpatikusabb, megfelelőbb, ideálisabb. Az ember szubjektív. És ez nekem piszkosul tud fájni. Még mindig. Pedig tudom, hogy ezek a sztorik nem rólam szólnak, hanem a másikról. Az ő döntése volt, ami nem engem tükröz. 

Találkoztam a fiatalkori önmagammal. Ő félt, elveszett és magányos volt, és bármit megtett egy kis figyelemért. Én türelmes voltam és nem éltem vissza vele. Meghívtam egy teára és sütire. Aggódott, hogyan éli túl a középiskolát, a napi szintű bántásokat és kirekesztést. Lesznek-e valaha igaz barátai? Biztosítottam róla, hogy igen. Tartson ki, hibázzon csak, a többit megoldjuk együtt később. Fogalma sem volt, mi lesz vele a jövőben, mihez fog kezdeni? Őszintén elmondtam, hogy nehéz út vár rá, de megtanul előnyt kovácsolni a nehézségekből. Szeretné, ha büszkék lennének rá a szülei. Bevallottam, hogy saját magára lesz majd igazán büszke élete közepén. Rettegett, hogy meg fog-e változni valaha is?Megöleltem, hogy mindig is tökéletes volt és lesz. A külső nem minden, belül pedig egy csodálatos ember várja, hogy megismerje őt. Nagyon meg akart felelni és nem hitte el hogy önmagáért értékes. Megígértem neki, hogy elmúlik. Nem lesz könnyű, de egyszer vége lesz. Félve búcsúzott. Biztosítottam, hogy találkozunk még és a legjobb barátok leszünk.

Ma eljutottam arra a pontra, hogy a régi kapcsolataimra úgy tudok gondolni, hogy nem a másikról szólnak, hanem rólam. Hogy az én történetem fontos belőle, és a másikat, a személyét, el tudom engedni és már nem vonom bele. Már nem számít, hogy ő mit csinált. Csak az számít, hogy velem mi történt, én hogy vagyok. Óriási terhet vesz ez le rólam, mert mindenkit cipeltem magamban, és ez nonszensz. 

Jó nő. Elbeszélgettem gondolatban régi szeretőkkel is. A testemen meglátszik a szülés és anyaság, a műtétek. De sokkal jobb nő és százszor jobb ember vagyok, mint tudtam valaha lenni mellettetek. Őszintén remélem, Ti is ezt mondanátok nekem magatokról. 

Az önfelvállalás ebben a mélységben újra felkavaró. Nagyon. Szorongásos pánikrohamok jönnek elő. Innen tudom, hogy jó az irány, csak lassítsak. Több idő kell feldolgozni. Főleg azt, hogy szeretettel reagálnak, biztonságban vagyok és megtartanak. Hű babám, ez aztán nem semmi utazás. 

Ki ez a nő? Próbálok lépést tartani. Felelősséget vállal, táncol, ír, énekel, szeret, szeretik, gyógyul, él, álmodozik, cselekszik, megmutatja magát, laza, határai vannak. Még nem fogtam fel. Még szoknom kell. Még bizsergetően új és izgalmas. Az se baj, ha az is marad. 

Bugyog - valami bennem. Mint a füstölgő vulkán. Készül kitörni belőlem. Napról napra lesz egyre nagyobb a kilengésem. Érzelmileg egyre furcsább dolgokat élek meg, például a kamaszkorom sóvárgását a másik nem szinte bármelyik tagja iránt, hogy szeressen végre valaki. Ami mögött az apahiány állt akkor. És most? Talán a vágyott és képzelt fivéreimé? A valódiakkal éppen olyan idegenek, láthatatlanok és jelentéktelenek vagyunk egymásnak, és éppúgy nem tudok mit kezdeni velük, mint a szüleinkkel. 

Apakép. Nekem ez elsősorban az idősebb bátyám volt, főleg a korkülönbség miatt, mert ő gondozott sokszor a szüleink helyett. Apámmal kapcsolatban a hiánya, a semmi, a kongó üresség fájt. De mintát a testvéremtől kaptam, akinek szintén nem volt mintája otthonról, úgyhogy deficites nála is. És sokkal jobban fáj, hogy ő olyan lett, mint az apánk, mint az egész életem összes napja együttvéve apánkkal. 

Hős megmentő. Mindig is az akartam lenni. Megváltoztatni olyan embereket, akik nem akarnak változni. Megmenteni szüleimet, a házasságukat, a származási családomat, a testvéreimet, a régmúlt szeretőimet, a sosemvoltigaz barátaimat, a volt munkahelyeimet. Aztán saját magamat. Ez legalább már reális cél. De belül még mindig vágyom a tapsot, az elismerést, a kitüntetést, a népszerűséget és minden mást. Ahogy sokan élnek mások is abból, hogy arcukat vállalva, másokat őszintén segíteni vágyó szándékkal és tiszteletre méltó bátorsággal "katasztrófaturistáskodni" engedik (a féltékeny szarkazmus) az életükben a tömegeket és fürdenek benne, plusz megélnek belőle. Féltékeny vagyok rájuk. Én szégyenlem még mindig, így névtelen maradok.

Forrás. Önzetlenebb időszakaimban azt remélem, hogy ahogy engem kihúzott a gödörből ez a napló, másnak is segítség lesz egyszer - a gyerekeim mellett. Néha meg rettentő képmutatónak, nagyképűnek és álszentnek érzem magam tőle.

Ma nem sikerült. Nem tudtam kiállni magamért, képviselni az érzéseimet, megfogalmazni, hogy jobb bánásmódot érdemlek. Csalódott vagyok, bénának érzem magam, úgy érzem, hogy egy hisztis csitrinek néznek ezek után, végtelenül frusztrál, toporzékolni lenne kedvem, hogy húztak megint be a csőbe és csattant rajtam minden feszültsége a másiknak, amit az egész csapat okozott. Áááááááááááááááááááááááááá. Megpróbáltam - ez is több a semminél, ezt mantrázom, amíg elhiszem. 

SKH. Gyerekkoromban iszonyúan fájt, amikor csúfolódtak és kizártak valamilyen társaságból azzal, hogy semmi közöm hozzá. Most rájöttem, hogy az élet egyik legnagyobb leckéje: a magam dolgával, magammal foglalkozni, és nem másokkal. A lelki és mentális jóllét alapja, pont azért, mert a társas kapcsolódás elemi szükségletünk. Szóval SeKöHo. 

Búcsúzom egy életszakasztól. Fizikálisan is elképesztő mennyiségű babaholmitól váltam meg. Elképesztően fájdalmas és erős mozzanat. Hálával, könnyekkel, gyásszal, a visszavonhatatlanság ólomsúlyával. És az új ajtóval előttem, ami felé most közelítek, hogy már látom a régi dolgok mögött, és van terem (kívül és belül is) felfedezni

Érték. Nagyon nehéz nekem ebben a mindent pénzben mérő világban átadni, hogy másfajta értétek is vannak. Hogy például adományozni menő. Vagy hogy nem csak tárgyakra költünk, hanem érzelmi és mentális jóllétre is. Hogy embernek maradni mást jelent, mint biorobotként élni az életet. 

Mártíromságom. Akkora tükröt kaptam, hogy a fal adta a másikat. Azzal elérni, hogy engem sajnáljanak, hogy mert én szegény nem tudtam megmenteni vagy megkímélni a bárkit a bármitől. Állandó és láthatatlan feszültséget generálni, mert a környezetemet méregetem, hogy kiben találok hibát, amihez képest jobbnak láttathatom magam, és mindenkit folyamatosan vizsgáztatok, mindezt érzelmi és mentális téren. Közben meg energiavámpír vagyok, hogy az egész csapatból engem sajnáljon mindenki. És ez még csak az, amit meg tudtam fogalmazni belőle, miután velem szemben csinálták ezt. Az ezzel járó megfelelési kényszer, hogy nem veszek levegőt, fizikálisan a gyomorgörcs, hogy összehúzom magam, hogy ugrásra készen várom, hogy bizonyítsak - álmatlan éjszakákat okozott.

Áramlás. Flow-ban lenni. Összeolvadni egy tevékenységgel és / vagy más emberekkel, és csak lenni benne. Nem gondolkodni, hanem hagyni, hogy a test, a lélek és a szellem tudása, amit eddig begyakoroltam és felszínre hoztam, megmutatkozzon, és vezessen. Nagyon jó érzés. Biztonságos. Őszinte. Önazonos. Könnyed. Erre vártam.

Leszokni arról, hogy a hibáim határozzák meg az önértékelésemet, egyáltalán nem könnyű. 

Az a kívánatos a társadalom szerint, aki jól tűr. Azokat a csatákat is, amiket elvesztettem, még ha nem is magam választottam őket. Eszter, köszönöm, hogy megfogalmaztad ezt nekem és felszabadítottál alóla azzal, hogy nem vagyok egyedül. 

Példakép. 10 éve van egy ilyen személy az életemben. Eddig azt hittem, hogy ez azt jelenti, hogy olyanná kell válnom, mint ő. Most már tudom, hogy ennél sokkal fontosabb dolgok jelentik számomra, hogy felnézek rá. Embernek és önmagamnak maradni például. Élni az álmaimat. Bátornak lenni akkor is, ha félek. Az értékrendemet a szívemből élni és nem másokhoz igazítani. Kitartani akkor is, ha nehéz. Felnőni a feladatokhoz, ha nem is magam választottam őket.

Kell - nem kell. Nagyon jó letenni a saját vállamra vett terhet, hogy minek és kinek kell lennem. Beismerni, ki és mi vagyok, és azt is, hogy mi nem: ezzel végre igent mondtam a mostra, hogy igazából megélhessem, benne lehessek és élhessek. És igazi valójában megérthessem a hivatásom annyi év után. 

Se veled... Egy részét az életnek, az étellel való kapcsolatomat, képtelen vagyok normális, élhető, fenntartható, egészséges mederbe terelni és tartani. Folyton le akarom győzni és magam alá nyomni, mintha egy személy lenne, és rajta szeretnék bosszút állni minden bántásért, és pont úgy használom ki stb, mint ahogy engem az életemben. Nem tudok megbékélni vele, hogy az életem része legyen, és egészséges és partneri együttműködést alakítsunk ki. 

Táncos voltam. Több életemben is. Nem főállású, de nagyon is aktívan. Viszont mindig keretek között. Meghatározott lépések, koreográfia mentén. Most tanulom, hogyan engedjem el ezt és hallgassak a testemre és a lelkemre, a megtanult mozdulatsorok mellett. 

A lelkem már készen áll a szárnyalásra. A testemet eddig börtönnek érzem, de most egyre jobban kezdem megismerni, megérteni, megbarátkouni vele, megszeretni. Egyre közelebb kerülünk egymáshoz és ez jó. Minél kevesebb fal legyen közöttünk. 

Pont elég vagyok. Megélhettem, hogy ha önmagam vagyok, sem vagyok sok. Mert a saját határaiért a másik felel, hogy mit kezd azzal, amit kap és mennyit vesz el belőle, az nem én felelősségem. Nem vagyok sok. Pont jó vagyok. Magamnak mindenképpen. 

Beidegződés. Be kell végre ismernem magamnak, hogy még soha nem sz.xeltem úgy, hogy ne fájt volna az ideg az ágyékomban és ez ne korlátozott volna és nem fogott vissza. Több mint 20 éve kezdődött a gerincproblémám, én és annyi éven át voltam tudatlan ezzel kapcsolatban. A fr@ncba. Túl sok évet vesztegettem el, amikor megfosztottam magam az örömtől. És amikor senki nem volt a környezetemben, aki az egészségemet óvni tudta volna. Nincs késő változtatni. Nincs késő változtatni. 

Felállni. Tényleg minden alkalommal fel kell állni? És ez tényleg mindig azt kell, hogy jelentse, hogy tündökölni kell és meg kell mutatni a világnak? Lehetne néha csendben tenni? Csak úgy. Esetleg nem mindig csúcsra törni? Megpihenni. 

Könnyebb út. Néha szabad azt választanom. Megválasztanom, hogy mihez van erőm, mit bírok el, merre akarok menni, és hogy mikor nézek szembe egy nehézséggel. Mindig szembe kell, de szabad néha erőt gyűjtenem hozzá, időt kérnem. Nem kell mindig mindent a sorsnak meg másoknak eldönteniük helyettem. 

Szigorú vagyok magamhoz (is?). Annyira, hogy még ezt se engedném meg magamnak, mert hát ki nem az magával és ugyan kit érdekel ez, és miféle probléma ez? 

Bizserget. Imbolc. A napsütés. A még hűs levegő. A séta. A zene. A tánc. Az ének. Az írás. A jó könyvek. A tanulás. A mélyülés. A növények, fák és virágok. Az állatok. Az emberek. A szerelem. A szeretet. A szenvedély. A barátok. Az ünnepek. Valami változik és vele én is. 

Szépbe öltözöm. Mert ez a test, amit átélt, megélt, kibírt, elbírt, kapott, adott, az szépet érdemel. Még akkor is, ha kívülről ugyanúgy néz ki, és más szerint egyáltalán nem szép. A szépség nem csak szemmel láthatóan és standard-ek szerint létezik. És nem csak a léleknek jár és van rá szüksége.

Az utolsó vagyok a női ágamon. Az ötödik, ameddig vissza tudok emlékezni történeteken keresztül. A harmadik az élők között. Hetedíziglen tartja a mondás. A fájdalom még ég bennem néha, hogy nem született lányom. Próbálok hálás lenni, hogy velem véget ér a nehéz sorsunk. Közben meg nehéz megőrizni a hitet, hogy én magamban is érek annyit, hogy tovább dolgozom a boldogságomért. Talán ezért írom a naplót, hogy így adhassam tovább, amit a lányomnak adnék, ha lenne. És próbálom megőrizni a tudást, amit a világgal osztok meg helyette. 

Lefagytam. Pár óráig magamat hibáztattam, hogy kimenekültem egy durva helyzetből, ami triggerelt, de aztán ráláttam kívülről. Nagyon szerettem volna azt mondani, hogy elég, hagyd abba, ezt ne csináld és menj innen. Most meg itt vagyok bizonytalanul, hogy hogyan tovább egy ilyen helyzetben. 

Letörték az egóm és bár valahol fájdalmas, mégis örülök neki, mert utólag látom, hogy hasznomra vált, mert kicsit elszálltam, és most újra két lábbal állok a földön. Jobbnak gondoltam magam másoknál, hogy micsoda áttörést értem el, és bár fontos volt meglépni ezeket, de én ettől nem vagyok különb senkinél. A dicséretet is meg kell tanulnom kezelni. 

Megléptem. Kommunikáltam, önmagam voltam, határt húztam, vállaltam és beleálltam, akkor is, ha féltem, és akkor is, ha a másiknak teher voltam, ha kiábrándítottam. Nem engedtem leuralni magam, nem fagytam le. Az érzéseim megkérdőjelezhetetlenek voltak és a felelősséget sem vettem át. Van még mit tanulnom az ilyen helyzetekből, de megérte. Így utólag, már nem adnám semmiért, hogy megtettem. 

Beleérezni a testembe magam. Érezni a fájdalom mögé. Érzem, hogy jó lenne, hogy komoly "anyag" van benne, lehetne itt dolgozni bőven. Felismeréssel kezdődik minden. 

Hihetetlen, hogy a testem ennyi diszfunkcionalitással képes működni, egyáltalán életben maradni. Egyszerűen elképesztő és csodálatos, hogy mi mindent kibír és elbír. Minél jobban ismerem, annál jobban áldom, hogy még mindig dolgozik értem nap mint nap. 

Jó és rossz. Tettek és farkasok. Döntések, hogy melyiket etetem, mint a mesében. Úgy nőttem fel, hogy mindig a legjobbat akartam a családomnak, de sosem voltam jó. Nehezen tanultam meg ebből a körből kilépni. És most már úgy érzem, nincs jó és rossz farkasom. Egy farkas vagyok, aki tanul, fejlődik, de a szándékom tiszta, egyre inkább az, és szeretek és tisztelek másokat és magamat. Ez az alap. 

Neveket keresek az énrészeimnek, mint a szorongás, depresszió, pánikroham, ítélkezés magam felett. Zsigerből csúfolnám őket, mert ezt tették velem nagyon sokan nagyon sokáig, de én inkább a bizalmukba szeretnék férkőzni. Megismerni és megszelidíteni őket. Szépen beszélni velük és róluk a sok évnyi harag és düh után. Szépen szeretném rendezni a nehézségeimet magammal leuralás, megsemmisítés és hasonlók helyett. 

Lerombolták. Ismeretlenek elpusztították életem egy fontos momentumát, az álmomat, amiért annyit dolgoztam, ami annyi csodát adott az elmúlt nyáron, amitől olyan sokat kaptam és tanultam, ami az életem egyik vezérfonala majd' 10 éve, és amivel még olyan sok tervem volt. Gyászolom. A lelkemben elpusztíthatatlan, ahogy eddig is. 

Színház az egész világom. Csalódtam, mert azt hittem, beetetés, gázlángolás és hazugság volt az egész. Mert azt hittem, gyógyulok, és hogy megtalálom egy időre a helyem. Azt tudtam, hogy nem tart örökké. És végül is kaptam is sok jót, de aztán jött a valóság, a depresszió - ezúttal a másik oldalon. És én haragszom, hogy más családokba is beférkőzik és ezt is tönkre akarja tenni. 

Átgázolok magamon - a testemen. Állandóan maximumot és egyenletes teljesítményt várok tőle. Azt, hogy minden körülmények között alkalmazkodjon az igényeimhez, miközben én nem tartom tiszteletben az ő szükségleteit. Folyton csak szerelni akarok, ahelyett, hogy barátként élnék vele együtt. Bőven van még mit tanulnom, és ebben a tánc sokat segít most nekem. 

Nem "hallom" a szívverésemet. Pedig nagyon szeretném. A legutóbbi táncom során döbbentem rá - és arra is, hogy eddig a "feladatot" sem hallottam meg. Kezd egy alap kirajzolódni, honnan indulok valójában a változás felé. 

Sikeresnek lenni - akár csak kicsit is - ijesztő és félelmetes. Minél jobb vállalkozó vagyok, minél többet tanulok és haladok, annál jobban elfog a pánik és a szorongás újra. Lehet, hogy" csak "imposztor szindróma. Most legyek nagyon észnél és figyeljek oda magamra, és támogassam magam minden szinten - frontot írtam volna szívem szerint, mintha csatába készülnék. 

Gyerekkori ismerős a szorongás. Újnak tűnt, őszintén azt hittem. Aztán az egyre több szomatikus gyakorlat rengeteg emléket hozott fel már óvodás korból, amikor ugyanezt éreztem. És aztán az évek, amikor természetes volt, amikor ő voltam én, és én szinte nem is léteztem. 

Tiszteletlen vagyok magammal. Még mindig csak azt látom, mennyi csatát vesztettem el egy nap, és azt nem értékelem és becsülöm, hogy mennyit nyertem. Hogy nem dohányzom, iszom, vagdosom magam, hánytatom magam, adagolok túl gyógyszert. Élek - reggel felkelek, este lefekszem, és a kettő között rengeteget teszek magamért és a jobb életemért. Hogy az evéssel kapcsolatban milyen csatákat veszitek és mennyit, igen, hatással van rám, de azt nem hagyhatom, hogy meghatározzon és csak erről szóljon mindenem.

"A" terv akarok lenni. "B" tervként születtem. "A" tervként soha nem is léteztem eddig magam számára sem. Még mindig megérint és el tud vinni a fókuszból és a céljaimtól, hogy mennyire nem akartak. Főleg amikor gyerekekről van szó. Isten az egyetlen, aki mindig - minden körülmények között akart engem, megtartott, életben tartott, és feltétel nélkül szeretett és hitt bennem. Vele a Föld, amely nem hagyta, hogy mélyebbre zuhanjak. És az Ég, amely akkor is sütött rám, amikor én még a feketeséget sem láttam. Mostantól "A" terv vagyok és nem érem be kevesebbel.

Hipnózis-szerű meditációs technikával próbálkozom az étkezési zavaraim leküzdésében. Az első pár hanganyaggal rendben is voltam, éreztem is, hogy mélyebben vagyok, mint az eddigi meditációim során. Azonban egy ponton most már hetek óta disszociálok. Mindegy az időpont, a kipihentség, a testhelyzet. A lazító gyakorlat után minden esetben már vagy 20 alkalommal kicsekkoltam. Jó kis munka lesz ez.

"Nyuszi vagy, McFly" - a Vissza a jövőbe című film egyik nagy tanulsága. Az életébe és a családja jövőjébe került. Nekem is van ilyen mondatom. Abban az van, hogy Gyenge vagy! És magamnak mondogatom.

A családállítás teljesen magával ragadott már az első alkalommal. Azóta megnéztem a Másik énem című sorozatot és elolvastam Az ötödik című könyvet is. Ugyanígy élem meg az alkalmakat és kiderült több megélt eseményről, hogy tényleg megtörténtek. Lassan haladok, és ez nagyon furcsa, mert erőltetni szoktam ezeket a folyamatokat. Több alkalmas témát választottam, rétegenként haladok, de mindig történik valami változás a hatására, amelyek aztán összeállnak egy rendszerré. 

Csontvázak potyognak a szekrényből. Fájdalmasak, nehezek, de időszerűek és szükségszerűek, mert nem mehet így tovább. Pocsék tükörbe nézni, változtatni a hibáimon, tisztázni az érzéseimet, bocsánatot kérni és megbocsátani. Ilyesmiben még sosem volt részem. 

Térkép, könyv, útmutató egyszerre a testem. Elképesztően hosszú könyv, tekervényes, szövevényes, sokszor követhetetlen. De elmeséli kívülről -belülről a történetemet. És többé nem az a kérdés, hogy jó-e a sztori, hanem hogy kinek adom a kezébe? És tévedni ér, rosszul választani ér, de attól én nem leszek értéktelenebb, hogy valakit nem érdeklek, vagy a borító miatt tovább is lép rajtam, és az útjelzéseket sem véve figyelembe eltéved. 

Gázlángolás. Évek óta nem mondott el dolgokat, érzéseket. Én őszinte voltam mindig. Látott a leggyengébb, legsebezhetőbb állapotaimban. Befogadtam magamba olyan mértékig, hogy gyermeket szültem. Végignézte és tudta, hogyan küzdök évekig az autonómiámért és integritásomért, a saját felnőtt életemért, és pontosan ő vette ezt el tőlem kérdés nélkül - mert félt és óvni akart. Miközben én pontosan azt kértem tőle egyértelműen mindig, hogy ezt ne tegye. És az érzéseimet is megkérdőjelezi, hogy az nem is úgy van. Megrendültem. 

Önző vagyok Vele szemben. Nagyon is. Elveszem Tőle, amire szükségem van. Hagyom, hogy gondoskodjon rólam. És nem viszonzom. Miért hagyja? Ezzel csak hibáztatom. Belekényelmesedtem és nincs jelenleg önkontrollom, hogy határt szabjak magamnak. És figyelmen kívül hagytam azt is, hogy bántom ezzel. Félrenéztem. Szégyenlem. És bizony az egóm keményen tiltakozik most, hogy végre határt szab - amiért közben büszke vagyok rá.

Engem nehezen lehet szeretni. Mondogattam évekig, amíg az is ezt nem mondta, aki az elmúlt tíz évben minden nap mellettem volt. És akkor megértettem a súlyát és a fájdalmát. És azóta az univerzum mindent megtesz, hogy megmutathassa végre, mennyire jó engem szeretni. 

Befogadtak. Életemben először nem küldtek el, hogy oldjam meg a problémámat és jöjjek vissza, ha jól vagyok, mert különben ártok a csoportnak. Körém álltak, átöleltek, erőt adtak, szerettek, egy voltam közülük. Úgy igazán, ahogy még soha. Alig hiszem el. Értem történt mindez és még ők voltak hálásak, hogy én így megnyíltam. 

Ezúttal talajt fogtam a mélységben. Földanya és a társaim megtámasztottak, amíg én átadhattam magam a fájdalomnak és újra kapcsolódni tudtam Istennel és magammal. Csak egy pillanatra féltem elfogadni, de már az első érintés biztonságot adott. 

Újra kell építenem életem egy fontos részét, sőt, még a romokat sem takarítottam el. De közben ámulattal nézem magam, hogy az életem más területei mennek tovább. Hogy nem omlott minden össze. Hogy vannak olyan stabil részeim, amik nem inogtak meg. Támaszkodni tudok magamra.

Megfér egymás mellett sok-sok érzelmem. A fájdalmam mellett szabad nevetnem. A gyászom mellett szabad élnem. A sírásom mellett lehetek kivirult. Ez annyira felszabadító. Én az őszinteségben és a társas támaszban leltem meg a kulcsot ehhez.

A lemanguria függője lettem. Olyan szabadságot, felszabadultságot, fesztelenséget élek meg, amiről álmodni sem mertem. Nem voltak elvárásaim, csak egy erős hívás, amire nem lehetett nemet mondani, és annyira sokat kapok. A mantrám, hogy kapcsolatokban sérülünk, ezért kapcsolatokban gyógyulunk, és olyasmit mutatott, amit el sem tudtam képzelni. Megváltoztatott és ez csodálatos. Ezt akarom. Erre készültem annyi év terápia alatt. Itt vagyok. Átformál és tetszik, akkor is, ha nehéz is közben.

Megnyíltam magamnak nőként. Már nem az határoz meg ezen a téren, hogy társ/feleség vagyok-e. Csakis a magammal való kapcsolatom. És eddig elfolytottam és szégyelltem még magam előtt is a szenvedélyemet, az intimitást és gyengédséget, amit szex nélkül is tudok adni és akár sebeket begyógyítani vele. Érezni akarom még és még. Szükségem van rá. Szükségem van erre az erőforrásomra. Meg akarom találni hozzá a kulcsot magamban, hogy ne függjek senkitől, ne várjam senkitől, a magam "ura" legyek, és megtanuljam elfogadni, amikor ajándékba kapom.

Ültetek. Az ősök és a közös múlt tiszteletére. A transzgenerációs traumáimból való növekedés jelképeként. Ékes dísze lesz az otthonunknak, szó szerint egy élő kapu, ami szépségével megörvendezteti az élőt és holtat egyaránt. Valamint szolgálni fogja a hivatásomat, így továbbadhatok minden jót, amit tőlük kaptam. Mindannyian megérdemeljük. 

Kizárólagossá akar tenni az elmém emlékeket és a hozzájuk fűződő embereket, és ki akarja szipolyozni őket. Energiavámpírság ez is. Ez volt a túlélésem záloga kamaszként. Most már értem. És most inkább szeretnék az érzésekbe lehorgonyozni, hogy képes vagyok ilyet érezni, hogy megkaphatom és megérdemlem, sőt ott van bennem. Megtanulhatom előhívni bármikor. 

Megtanultam szeretni feltétel nélkül a gyerekeket és a nőtársaimat. Válogatás nélkül. A férfiakkal ez valahogy nem így megy. Mintha mindegyikükben az apámat látnám, az apámat projektálom beléjük, a fájdalmam és a hiányom vezet kötélen. De lassan kioldozom magam ebből is. 

Mint egy drogos, úgy sóvárgok néha dolgok iránt. Most például az intimitás után. Látom magam előtt, mennyiszer csináltam ezt, és milyen árat fizettem érte mindig, mennyiszer dobtam oda magam, mint egy rongyot, hányan használtak ki, aláztak meg stb. Szeretném elkerülni ezúttal. Abba akarom hagyni ezt a vesszőfutást. Be akarom érni magammal, és követelőzés helyett befogadni a jót, de nem érni be kevesebbel, mint amit érdemlek. 

Undorító vagy, úgysem kellesz. Ezzel a mondattal vesz el tőlem az agyam egyetlen pillanat alatt minden szépet és jót. Álmokat, vágyakat, ábrándokat, érzéseket. Úgy lök vissza a kalitkámba, mintha sose lettem volna szabad. Mert elhiszem. 

Rugalmasnak tartottam magam eddig, de a testemnek nem segítettem azzá válni, csak a lelkemnek és az elmémnek. Imádom, hogy most a tánc által szabadjára engedhetem a testem is. Igaz, hogy többször most még inkább lazaság, lazítás lesz belőle, de a gyakorlás majd ezen is segít. Még ha őrültnek is kell lennem hozzá. 

A megfelelő zárt csoportban dolgozni hosszú távon számomra olyan tükröt tárt elém, amibe évek óta nem néztem bele. Olyan szőnyeg alá söpört dolgok kerülnek elő, amikben évek óta bukdácsoltam, de már túl ismerősek voltak, hogy észrevegyem őket. Vagy éppen olyan érzéseket, erőforrásokat lelek meg, amikre régóta vágytam, de a válaszért máshova kellett mennem, mert a régi utak nem vittek új helyekre. Lett egy új falum, ami kitágította a komfortzónámat, az önreflexiómat, új feladatok és kihívások elé állít. Félelmetes, de biztonságos is.

Robotikus még kissé a hangom és a reakcióm néha, amikor szabadon és szeretettel kapcsolódnának velem, de nem adom fel és megyek tovább, mert látom, mekkora változást értem el magamban is, és a legfontosabb, a gyerekeimben is. 

Egyre kevesebb az önuralmam. Mit érezzek, mikor, mennyire. Mit gondoljak. Mit tegyek vagy ne. Összeszedni az erőm a mindennapokhoz. Távol tartani magam, amitől kell. Csinálni, amit kell. Melyik kapcsolatomban mit szabad, lehet, és mit nem. Haladni, határt szabni. Feladatok, felelősség, kötelesség, vágyak. Sorolhatnám örökké. Az erőm akkor is fogytán. 

Majdnem megvolt az árnyéknevem. Hajnalban félálomban. Még ismételgettem is. És tényleg olyan volt, mintha mindig is tudtam volna. És még a valódi nevemet is elfelejtettem mellette, hogy ki is vagyok valójában, akkora hatalma volt felettem. Aztán egyik pillanatról a másikra eltűnt. Csak a kezdőbetűre emlékszem. 

Simogasson a szél, a nap és a víz. Mert végtelen űr van bennem. Feneketlen kút. Hiány. Érzések nélkülisége a testemben és a lelkemben. 

Fejjel lefelé, semmi nem számít - by Dorothy. Ez a zene most a zsigereimben tombol. Csak közben igazából így is minden ugyanúgy számít, amikor feje tetejére állt a világom, és így is meg kell tanulnom működni.

A falcolásnak olyan hétköznapinak és elfogadottnak tűnő módját találtam meg már kiskamaszként, amiről csak néhány hónapja jöttem rá magam is, hogy mi az, és évek óta rejtve maradt a pszichológus és a pszichiáter szeme előtt is. Nem is tudom, hogy most miért is fedem fel, hogy egyáltalán csinálom, és ráadásul a hétköznapjaim része. Kb 25 éve, ami kétszer annyi, mint amiben nem falcoltam. Brutális beismerni. 

A visszautasítástól teljesen kiborulok. Főleg, ha nagyon akartam. Nem én kellek. Megsemmisülök. Dühös vagyok. Fájdalmat akarok okozni. Be akarom bizonyítani, hogy tévedett. Miközben a szívem mélyén valójában azt érzem, hogy tényleg értéktelen vagyok, és magamat szeretném bántani, amiért nem feleltem meg az elvárásoknak. Ahogy gyerekként sem feleltem meg még annak az egyszerű kívánságnak sem, hogy nem baj, ha lány, csak egészséges legyen. 

Rebozo kendős masszázs. Többször kipróbáltam. Kézzel hozzám sem ér. Kendőkkel ringat, mozgat, rázogat, aki csinálja. Úgy képzelem, ilyen lehetett a gyermekeimnek a méhemben lenni, és ilyen lehetett nekik, amikor ringattam őket. Számomra ez egyszerre töltött be egy semmihez sem hasonlító űrt és fájdalmat. Mert sosem tapasztaltam meg, milyen biztonságban lenni az anyaméhben, mert sajnos nem voltam ott sem biztonságban. És sosem ringatott anyám, csak ha muszáj volt, és akkor sem szeretettel és gyengédséggel. Így ilyenkor, miközben a testemnek nincs más választása, mint lelazulni a kendők hatására, a lelkem is gyógyulhat szépen lassan. Igényli a tudatosságot, de megéri. Inkább ez, mint az ételfüggőség, a vásárlásfüggőség, meg az érzelmeim kontrollálhatatlansága. 

Sodródtam. Legutóbb táncon az egyik feladat során egyszerre éltem meg az állóvizet, amiben vagyok és a tehetetlen dühöt, amit érzek. És a zene csak sodort, én pedig nem tudtam kontrollálni. Még magamhoz sem tudtam kapcsolódni. Két társamat is csúnyán megütöttem véletlenül, amikor próbáltam ebből kilépni, kitörni. Elfogadásba, nevetésbe, ölelésbe torkollott, mert ez egy biztonságos közeg. Eképesztő a tánc és a csoport ereje, mennyi mindent megmutat és kihoz belőlem. 

Neki ajánlom minden szolgálatomat. Női vérvonalam legidősebb tagjának. A feloldozásáért, hogy földi szenvedései oldódjanak és távozása könnyebb lehessen. Nem tökéletes ember, de senki sem érdemel ilyen bánásmódot. Nem tudnám jobban csinálni, mint a köztes generáció, nem tudom megmenteni sem. Csak szeretnék visszaadni valamit neki. Jobb nagyszülő volt, mint amilyen szülő tudott lenni. Ez komoly fejlődés. És nem csak a szenvedésük, de az erejük is összeért bennem, hát igyekszem hálás lenni, amennyire tudok. 

A társas magány sz@r dolog. Elbeszélünk egymás mellett. Nem értjük, mi motiválja a másikat és hogyan működik. Nem ugyanazt értjük érzések és fogalmak alatt. Mások a szükségleteink és igényeink, és nem is tudjuk megadni a másiknak, amit szeretne. Azt hisszük (!!!) és úgy is csinálunk (!!!) mintha ismernénk a másikat, de napról napra nő a feszültség, hogy ez roh@dtul nincs így. Megszokásból közeledünk egymáshoz és csak egyre több sérelmet okozunk. Sok a harag és egyre fáradtabbak vagyunk. Ismeretlen vizeken evezek. 

A különbséget büszkén vállalni - szólt egy mai üzenet az éteren keresztül. Lehetséges ez? Van értelme? Vezet ez bármi jóra? Már maga az egyáltalán, hogy vállalom. A büszkeségről még ne is beszéljünk. Pedig úgy szeretnék sokkal jobban bánni magammal, hogy amihez közöm van és belőlem fakad, az is méltóbb lehessen. 

Párhuzam. Eddig is tudtam, de ma "hókon" vágott és mély érzéseket hozott fel bennem, ahogy kicsúszott a számon, hogy pont úgy bújtam el a spájzban már óvodás koromban a cukrot enni, ahogy anyám bújt el inni. És ezek a világom legtermészetesebb dolgai voltak. Anyámról is tudta mindenki, abból is balhé volt. Rólam is tudta mindenki, abból is. És mindegyikünk szenved a következményektől a mai napig. 

Kapok levegőt. Most tűnik fel, hogy mennyivel könnyebb minden, hogy nem kell a határaimért harcolnom egyfolytában. Újra biztonságban érzem magam. Szinte szárnyalok.

Ön/bizalom. Mások bizalma által mélyebben érzem magamban a jót és értékeset. Hogy visszahívnak újra és újra. Mert meg tudom adni, amire szükségük van és még azt is sokszor, amiről nem is tudják, de általam megkapják végül. Olyan elmondhatatlanul hálás vagyok Istennek, hogy a csatornája lehetek, hogy bennem él és vezet engem, és tehetem, amit kíván tőlem, hogy jobb hely legyen a világ. 

Lecsupaszodni bárhogy még mindig szégyenletes. Közben mámoros boldogság minden egyes mozdulattal egyre közelebb kerülni önmagamhoz, az életemhez és másokhoz. Merni megtenni, amit a szívem diktál, elvárások és társadalmi játszmák nélkül, szabadon. 

Az életemért táncoltam ma. Örömből, hálából, szeretetből. Mert megérdemlem. Mert akartam. És élveztem. És megengedtem. És nagyon sokat kaptam. 

Öreg léleknek érzem magam. És azt is érzem, hogy földi lélekként ez az utolsó létezésem. Semmi megvilágosodás vagy hasonló katarzis. Csak más következik. Ezt is jelenti számomra, hogy halálba születtem. Ezért aztán élek, a lehető legjobban, ami adatott ebben a mostani életben. És mivel női ágamat nem viszem tovább, ezért azt hagyom hátra, amit tudok: szeretetet, gyógyulást, találkozást, érintést, ölelést, szavakat, nézéseket, közösségeket, erőt, hitet, örömöt. És ezt a blogot. És persze tévedhetek. 

Gyászolom a női vérvonalam múlását-haldoklását, miközben szerelmes vagyok az életembe.

Megmozdult alattam a föld is - szó szerint - legutóbb táncon, ahogy letettem a magamra vett feladatot, hogy azért kell dolgoznom, hogy női vérvonalam legidősebb tagja könnyen és méltósággal távozhasson a jelenlegi nehéz és méltatlan vég helyett. De ez az ő döntése és feladata. Az enyém, hogy én boldog legyek és magamon segítsek - az a non plus extra, hogy ezzel gyógyítom őt is. Én meg csak amúgy jól hazudtam magamnak, hogy elmaszkoljam a mártíromkodásomat. 

Talán mégis küzdenék. A közös tánc hónapjai adták az érzést, hogy ha mondjuk rákos lennék, mégis harcolnék. Fél éve még simán hagytam volna magam. Félnék most is, de odaadnám a darabokat a testemből. Az életemet viszont már nem. Még nem szerettem eleget. A világ bár nélkülem is menne tovább, de én még szeretni akarok. Jó kapcsolatokban gyógyulni tovább. 

Szerelmes vagyok ebbe a részletbe, a falamra volt festve az albérletben. Ide vezetett, és hálás vagyok érte. "Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak." - Alessandro Baricco: Novecento. 

Vagyok, aki vagyok. Mindenkinek más: sok, kevés, érzékeny, érzéketlen, erős, gyenge, jó, nem jó, hétköznapi, nem hétköznapi, őrült, semmilyen, szerelem, gyűlölet, élet, halál, ok, okozat, kezdet, vég, áldás, átok. Minden. Semmi. Magamnak csak vagyok, aki vagyok. 

Ha nincs velem baj, nem figyelek magamra. Ha nem okozok gondot, nem figyelnek rám. A nem kívánt gyermekek sorsa állítólag. Igazság szerint tényleg így van: csak akkor törődöm magammal igazán, ha nagyon muszáj. Igaz, olyankor legalább beleadok mindent. Érdekes mindenesetre.

Barátságot reméltem. Újat. Akinek nincs köze az eddigi életemhez. Akitől új kapcsolódásokat reméltem, új impulzusokat, aki mellett másképp is megismerhetem és kipróbálhatom magam. Aki új emberként néz rám, nem a régi sz@rságokon keresztül. Persze kölcsönös lett volna, ha akart volna barát lenni. De nem akar. Én pedig gyászolom a reményeimet, vágyaimat. Büszke vagyok, hogy megpróbáltam. Meg vergődöm is a visszautasítás miatt.

Nemet mondani egyre fontosabb lett nekem. Mert így egyre őszintébb, amikor igent mondok. Például nemet mondani akkor is, ha nagyon vágyom valamire, de nem azt kapom, amit megérdemlek. És már nincs alacsonyan a léc. Nem vesztegetem az időmet felszínes dolgokra sem, mert fontos lettem magamnak. Igyekszem kedvesen őszinte lenni magammal és másokkal is (persze "seqqfej" is tudok lenni), hogy abba tegyek energiát, ami megéri. Szóval amikor nemet mondok, akkor nem a másikat utasítom el, hanem magamat választom. Qrv@ jó érzés. 

Rajtam múlik a fizikai megvalósítás 
 . Nincs kortizol difi. Nincs OGTT. Nincs CH felszívódási zavar. Nem függök orvostól, gyógyszertől 4 év után. Eddig sem kellett volna: cserbenhagyott, majd kiderült, hogy félrediagnosztizált és kezelt, ezért kezdtem mindent előről. Az eredmények nem hazudnak, magukért beszélnek. Alaposabb volt a mostani orvos, mint az elmúlt négy évben összesen az előző. Kell a francnak ez a felelősség, de közben meg meg is könnyebbültem - nem mindegy, mekkora sz@rból kell kihúznom magam.